Instant Reality

Nem szerettem volna Charlie helyében lenni abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy babánk lesz...Egyik oldalon épp azt kell a gyerekeinek megmagyarázni, hogy mi is történik épp anya és apa között, a másik oldalon pedig beért a mi szerelmünk és nyilvánvalóvá vált, hogy Ibizán már hárman nyaraltunk.

Nekem körülbelül két nap kellett mire feldolgoztam, hogy gyerekünk lesz. Aztán persze amikor már élesen tudatosult a hír, azonnal jöttek a hatalmas, pirosan villogó kérdőjelek, hogy most hogyan tovább...Munka, Charlie, válás, pénz, gyerekek...stb.

Vívódtunk. Nagyon és sokat. Boldogok voltunk a tudattól, hogy egy ilyen igazi szerelem gyerek van úton, ide hozzánk. Közben pedig féltünk az előttünk álló úttól. Tudtuk, hogy sok a kátyú és rengeteg tűéles kanyarban kell majd még egyensúlyoznunk. Ennek pedig ki tehetjük-e egyáltalán a mi kicsi Manónkat?!?! Vajon ha felelősségteljes felnőttek vagyunk, akkor megtartjuk és vigyázunk rá ebben a rendkívül stresszes időszakban vagy megkíméljük ettől és bízva lélekvándorlásban egyszer még visszatalál majd hozzánk. Még a mi közös életünk/jövőnk sem volt kristálytiszta. Azt tudtuk, hogy életünk végéig együtt akarunk maradni, de azt, hogy most ő hogyan lépjen ki ebből a házasságból a legkevesebb problémával, na azt nem tudtuk.

Túl sok időnk nem volt gondolkodni. A döntés napjára azonban kristálytisztán emlékszem. Pro és kontra hoztuk fel az érveket...vajon mi leszünk a felelősek ha a sok idegeskedéstől lesz valami baja?! Vajon én meg tudom kímélni magam? Vajon mi túléljük majd azt a fájdalmat, amit a baba elvesztése okozna?!? Nagyon sokat segítettek a barátaim. Anitával szinte két naponta beszéltem. Valahogy azon a bizonyos koncerten, ahol mindketten dolgoztunk teljesen egymásra hangolódtunk. Tökéletesen bíztam benne. Igazán az volt a legjobb, hogy mindig arról biztosított, hogy bárhogy is döntök, az idő majd bebizonyítja, hogy nekünk az úgy lesz a legjobb.

A döntéshozatal borzalmasan fájdalmas volt. Csak ültünk a nappaliban a földön és zokogtunk. Egymást ölelgettük és nyugtatgattuk, hogy ez így lesz jó. Túl fogjuk élni bármennyire fáj. Aztán a sors furcsa fintora, hogy a legnagyobb gyerekének a születésnapján, abban a kórházban, ahol Charlie született végleg elbúcsúztunk a babától :( A mai napig könnyes lesz a szemem ha eszembe jut az a nap. Charlie nem is hajlandó róla beszélni azóta. A mi "első" babánk már 4 éve az angyalok mellől figyel minket...s bár sosem fogja megérteni a döntésünket, én biztos vagyok benne, hogy nagyon szeret minket!!!

Az az egy hét Ibizán a mai napig meghatározó az életünkben. Mindig visszavágyunk, de nem feltétlen úgy kell ezt érteni, hogy Ibizára, hanem arra a felszabadult érzésre, a szeretetre, a szerelem erejére és arra, amit ott, akkor éreztünk. Nekünk Ibiza lett a tökéletes feltöltődés....Tökéletesen emlékszünk a nyaralás minden egyes napjára, egymás mosolyára és az önfeledt boldogságra. Nem beszéltünk arról, hogy mi lesz ha hazamegyünk vagy arról hogy hogyan tovább. Egyikőnk sem akart az otthoni problémákkal szembesülni. Sokkal egyszerűbb volt egy hétre elmenekülni és a szívünk mélyén reménykedni, hogy sikerül egy hét alatt elég erőt gyűjtenünk a ránk váró feladatokhoz. Nem is sejtve, hogy a hazatérés mennyi váratlan fordulatot rejt. 

Az utolsó este mindent megittunk a hotel melletti bárban, ami "A-val" kezdődik, így egyetlen alkohol sem maradhatott ki az itallapról :) A terv az volt, hogy nem alszunk, hanem hajnalban pakolunk és 5-kor indulunk a reptérre. Nos, ebből annyi lett, hogy az én Szerelmem miután meglátta a hálóban az ágyat, azonnal kidőlt. Én pedig ott álltam egy bomba robbantott hotel szoba közepén, hulla részegen... Levetkőztettem az alvó két méteres, közel 100 kilós Szerelmemet, majd neki álltam összepakolni. A vége az lett, hogy én tényleg nem aludtam semmit :) 

Jól megemelkedett vér-alkohol szinttel távoztunk és könnybe lábadt szemekkel. Az alváshiány, a pia és a szomorúság teljesen elnémított minket. A repülőn végül én is jutottam némi alváshoz, de nem a legfittebb formámban ébredtem Bécsben. Egy gyors reggeli után megkerestük az autónkat és elindultunk haza...egy apró kitérővel :) Mert hogy először a siófoki Coke Club-ra mentünk, ahol már vártak minket a barátok. Egész este csak élménybeszámoltunk és szinte egy másodpercre sem engedtük el egymást. Nagyon gyorsan megszoktuk, hogy non-stop együtt vagyunk. Tényleg úgy passzolunk, mint két puzzle darab! 

Végül hajnalban hazaértünk és szinte ruhástól dőltünk be az ágyba. Reggeli után pedig azonnal összeraktuk a gyerekek ajándékát és Charlie rohant is hozzájuk. S bár elmondhatatlanul jól éreztük magunkat, azért Charlie szenvedett rendesen a hiányuktól. Ráadásul a gyerekek csak annyit tudtak, hogy apa és anya nagyon rosszban vannak és mivel apa nem volt túl jól az elmúlt napokban, ezért most elutazott Spanyolországba. Persze az anyjuk kihasználta a távollétünket és azért biztos, ami biztos már el kezdte tömni a gyerekek fejét a hülyeségekkel, hogy: "én elraboltam tőlük az apjukat"...stb. Nem véletlen, hogy egyik este a legnagyobb gyerek már meg is kérdezte a telefonban, hogy miért velem van Spanyolországban...Vártuk már, hogy mikor kezdi el manipulálni az anyjuk a gyerekeket, úgyhogy felkészültünk rá. Teljesen őszintén megmondta neki Charlie, hogy mert nagyon szeret engem és majd otthon mindent megbeszélnek. Ha kellett akár 20 percig is beszélt velük telefonon és egyetlen este sem felejtette el őket felhívni vacsora után. Borzasztó nehéz volt neki, hogy ne sírja el magát, miután letette a telefont.

Mindennek tudatában egy pillanatig sem nehezítettem neki a búcsút, hanem inkább sürgettem, hogy menjen már. Addig én is nyugiban kimosok, kivasalok, felhívom a kollégáimat, hogy mi a szitu, úgyhogy én miattam ne aggódjon :) 

Viszonylag gyorsan el is múlt a hétvége és már izgatottan vártam a hétfő délutánt. Egyrészt, hogy mesélhessek a csodás utazásomról a barátnőimnek, másrészt hogy újra lássam a Szerelmemet. De végül csalódnom kellett...vagyis ez talán nem a megfelelő szó arra a helyzetre, de a lényeg, hogy a legnagyobb gyerekét teljesen megpróbálta az anyja Charlie ellen fordítani és nem tudott eljönni. Hívott telefonon kétségbeesve, hogy most muszáj a gyerek mellett maradnia, mert komoly agymosáson ment keresztül. 

Sajnos a mi elutazásunkkal kapcsolatban a banya azzal tömte tele a fejét, hogy "apa a pénzét másra költi és nem rátok, látod kisfiam nem téged visz nyaralni..." Ez persze azért is volt nagyon rossz irány, hiszen Charlie az elutazás előtt őszintén megmondta a gyermeknek, hogy ők most rosszban vannak anyával, nagyon nincs jól és elutazik, mert át kell gondolnia nagyon sok dolgot. Anyuka tényleg nagyon rafináltan körbe hízelegte a legnagyobb fiút. Mi pedig nem az anyja ellen akartuk fordítani, hanem szépen megmagyarázni neki a történteket. Akkor is és most is abban hittünk/hiszünk, hogy a gyerek nem hülye! Előbb-vagy utóbb a gyerekek rájönnek, hogy melyik szülő hazudik. Ők csak kis emberek, nem hülyék!!! Gondolkodó kicsi emberpalánták, akik pontosan érzékelnek mindent abból, ami körülöttük történik, viszont még könnyen becsaphatók és befolyásolhatók...ezt pedig a rossz szülők ki is használják...sajnos :(

Peti valóban rengeteg hamis információt kapott a héten, de Charlie nem azzal akarta lerohanni, hogy ez mind hazugság, hiszen azzal csak még jobban felkavarjuk. Jó apaként azt tartotta a legfontosabbnak, hogy szeretetéről biztosítsa a gyermeket és arról, hogy bármi is történik az életben, ő mindig nagyon szeretni fogja, ezen pedig senki és semmi nem változtathat. Nem volt egyszerű menet ez senkinek...

Talán pont ezért is izgultam nagyon, mégis hogyan közöljem Charlie-val "A HÍRT"! Nem is történhetett volna ez másképp. Velünk mindig minden egyszerre és a legrosszabbkor történik...

Nem gondoltam bele, hogy mik lehetnek a következmények, nem is igazán fogtam fel a súlyát, de már zavart, hogy mégis mi a szitu. Annyira nem hittem, hogy ennek bármi jelentősége lehet, hogy mindössze a munkahelyemről szaladtam ki egy közeli patikába...és vettem egy terhességi tesztet. Majd a munkahelyi wc-ben meg is csináltam gyorsan Gréta segítségével. Én még a kezemet szárítottam a mosdóban, amikor Gréta - hogy is mondjam - kiabálni kezdett, úgy halkan. A szárítót túl kellett üvöltenie, de a folyosón már senkinek nem kellett tudnia, hogy: Terhes vagyok!

IGEN! Charlie egyszer csak azt kérdezte az éjszaka kellős közepén, hogy mi van, ha most nem megyek be dolgozni egy hétig...Háááát, nekem azért meg kell kérdeznem holnap reggel a főnökömet, hogy ő mit gondol erről...

- De mégis miért? - vágtam rá hirtelen.

- Arra gondoltam, hogy utazzunk el valahova! Menjünk el innen, mert itt nem tudjuk összeszedni magunkat! - mosolygott ugyan Charlie, de azért az ő hangjában is volt félelem.

- Te ugrottál már bele utazásba így? - kérdeztem tőle.

- Nem, de veled bármikor kipróbálnám - hangzott a meggyőző válasz.

Én a neten kutakodtam, hogy hova tudnánk elutazni, mert azért ez nem last minute, hanem ultra-giga-utolsóutáni-last-minute :) Amíg én szemezgettem az utak között, ő írt egy email-t az utazási irodás ismerősének, hogy még délelőtt küldje át, hogy hova tudnánk SOS elutazni. Az úticél mindegy, csak az a fontos, hogy mi MOST akarunk menni. A csajszi nem tétlenkedett:

From:
Sent: Friday, July 25, 2008 11:09 AM
To: 
Subject: MÁLTA

ár       488 EUR

OUTWARD:    VIENNA - IBIZA

RETURN:     IBIZA - VIENNA

VIE - IBZ   HG 3636   M  26.07.08 05:00 07:30

IBZ - VIE   HG 3637   M  02.08.08 08:15 10:35

YOUR CONFIRMED ITINERARY

1 Service Charge

                       HG: NIKI

Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor tényleg nincs szükség szavakra. Ez a pillanat ilyen volt. Amikor megláttuk egymást könnybe lábadt szemekkel simogattuk a másik arcát, kezét és aztán percekig néma csendben ölelkeztük.

Márai Sándor idézete tökéletesen passzol ide: "Az emberek válságos pillanatokban szavak nélkül is vagy nagyon kevés szóból megértik a lényegeset."

Nem kellett megszólalnunk, mert minden egyes betű felesleges egy ilyen szívszorító pillanatban. Tudtuk, hogy szeretjük egymást, hogy az érzéseinket semmi és senki nem állíthatja meg, de nem tudtuk a folytatást...mármint azt tudtuk, hogy együtt maradunk, mert az elmúlt napok bebízonyították, hogy a legrosszabb döntés, amit hozhatunk, az az, ha szakítunk...

A próbatétel nem múlt el külső nyomok nélkül. Az a legkevesebb, hogy mindketten megszabadultunk néhány kiló feleslegtől, de Charlie-nak szakálla nőtt, szürke, beesett szemeiben csak a könnycseppek csillogtak. Soha ilyen elesettnek nem láttam...persze amikor beszólt, hogy "néztél már ki jobban is" egyből tudtam, hogy ez bizony az én Kincsem :) A pirosra sírt szemeim és a koffein által mozgásképesre összekalapált testem elárulta, hogy nem egyszerű szenvedésen vagyok túl...Charlie borzasztó hiánya mellett már nemcsak a banya, hanem már a barátnője is fenyegetett sms-ben. Bár ekkor még csak finoman tette:

"Vigyázz látlak..."

vagy

"Mindig figyeld ki áll a hátad mögött!"

Persze lehet azt mondani, hogy nem kell az ilyennel foglalkozni, de mindenki pontosan tudja, hogy nem lehet mellette szó nélkül elmenni...mert bizony felzaklat és ráadásul nem is hiszem, hogy bármi oka lenne beleavatkozni az életünkbe...Fenyegetni meg végképp nem fenyegethet(ne). 

Nem tudom és nem is lehet leírni azt a néhány órát. Olyan mérhetetlen boldogság volt rajtunk csak attól, hogy újra együtt vagyunk, hogy az egyszerűen leírhatatlan...mégis fájdalmasan gyötrődtünk. Nem találtuk a megoldást, csak abban bízhattunk, hogy az idő majd mindent megold. Minden szó fájt. Nagyon. Egy-egy csókkal és öleléssel próbáltunk meg némi boldogság hormont termelni...

Az esti alkonyat végül útnak indított minket. Az éjszakát mégsem tölthetjük a vaddisznók és szarvasok között, úgyhogy muszáj volt búcsúzkodni. De ezt már mosolyogva tettük. Charlie megígérte, hogy nem vesz be több nyugtatót, én pedig megígértem, hogy amint hazaértem nekiülök és felkészülök a holnapi nagy napra. A nagyon fontos interjúra ugyanis még mindig nem készültem fel. Csak annyi döntést hoztunk, hogy nem kell több fájdalom és a szerelmünk majd átsegít minket a jövőbeli nehézségeken. Őszintén hittük, hogy rövid időn belül minden megoldódik. Ez pedig adott annyi erőt, hogy mindenki elinduljon és végre nyugodtan, sírás nélkül nyugovóra hajtsa a fejét.

Amint hazaértem azonnal nekiestem a munkának és akár a Himaláját is arrébb tudtam volna kavicsonként pakolni. Úgy éreztem magam, mint az a telefon, amelyik 1 %-on csipog már órák óta és végre töltőre rakják az utolsó pillanatban. Na Charlie szerelme pont így hatott rám. Alig vártam a másnap délutánt, hogy végre újra lássam.

Charlie mosolyogva, szinte a nyakamba ugrott másnap. Én pedig csak öleltem és öleltem szorosan. Elmentünk együtt kajálni, aztán irány a meló. Mint szinte mindig, most is egy helyen kellett dolgoznunk. Ő az előzenekarral melózott, én pedig a főhőssel. Kicsit nagyobb volt az izgalom a megszokottnál, de ez csak az elmúlt egy hét alváshiánya okozta. Amíg Charlie tette a dolgát én is félrevonultam...bár maradtam volna mellette :(

A banya barátnője Zoé, már nem csak sms-t írogatott, hanem felhívott. A lehető legrosszabb pillanatban. Amikor felvettem azonnal üvölteni kezdett, hogy én ne szóljak bele az ő életébe és hogy nagyon megbánok mindent...stb. Amikor pedig nagyon eldurvult egyszerűen kinyomtam. Pontosan előttem van a pillanat, ahogy el kezdek a kezemmel hátranyúlni és valamit keresni, hogy megtámaszkodjak. Remegtem. Minden porcikám. Alig bírtam felhívni Charlie-t és mire sikerült, már annyira zokogtam, hogy szinte el sem bírtam mondani mi történt. A kollegáim hoztak nekem egy pohár vizet, adtak zsepit és nyugtalanul várták, hogy most mi is lesz ebből a melóból...Charlie azonnal odajött hozzám és akkor még nem teljesen értettük, hogy miket is vágott a fejemhez Zoé és miért! Persze nem kellett sokat várni a megoldásra. Alig egy órán belül képbe került Charlie húga, Andi...írt egy sms-t Charlie-nak, hogy most már tényleg fejezzen be velem mindent és ezt az üzenetet pedig ne is mutassa meg nekem. Persze mi mindent megbeszélünk, így ezt is. Charlie először megkérte, hogy viselkedjen testvérként, aztán kiderült, hogy Andi a banyával és Zoéval van...így viszont egyértelművé vált, hogy ő mondta el Zoénak, hogy én sok mindent tudok a "remek" házasságáról... Persze Andi biztos ki is színezte a történetet és már nem úgy adta tovább nekik, ahogy Charlie és én meséltük, de a lényegen nem változtat. Tegnap még utálta a banyát és szapulta minden létező fronton, mára viszont a bátyját utálta és itt ezen a ponton indította el azt a szarkeverést, ami nemcsak azt az estét árnyékolta be, hanem egy rendkívül hosszú időszakot az életünkben. 

Nem nagyon tudtuk élvezni az estét, ráadásul a munkánk miatt tartani is kellett magunkat. Talán itt, ekkor kezdődött a barátságom Anitával, aki szintén munka miatt volt ott. Mivel ő volt a kapcsolattartóm a főhőssel egész szinte végig együtt voltunk. Látta, hogy nem vagyok top formában és néhány apró infót el is árultam, de leginkább fáradtságra hivatkoztam. Anita is ismeri Zoét és akkor még nem tudtam mennyi mindent mondhatok el, azt meg pláne, hogy bízhatok-e benne...mert engem épp akkor árult el a barátnőm, Charlie-t pedig a testvére döfte hátba. Szóval a bizalom akkor, ott, azon az estén egy nem létező fogalom volt a számunkra. 

Jó későn értünk haza és a zaklatottságunk nem hagyott alább. Mindketten csúsztunk vissza a depresszió félelmetes lejtőjén. Féltem, hogy most mi lesz, de Charlie-nak az utolsó pillanatban, az éjszaka kellős közepén támadt egy ötlete. Először az is kicsit félelmetesnek tűnt, de aztán ráugrottunk az internetre, megírtunk egy gyors email-t és éreztük, ahogy percről-percre egyre jobb lesz a kedvünk. Spanolt minket rendesen a váratlan fordulat :) Ez pedig végleg felcsillantotta a szemünket. Ez a mi szerelmünk. Mindenről mindig ugyanazt gondolva, imádva egymást bármibe belevágunk. Hát ebbe is :) A mai napig emlegetjük, pedig egyikőnk sem gondolta, hogy egy ilyen hirtelen jött ötlet, igazi életre szóló élmény lehet...

Nem véletlenül választottam címnek a Gossip Girl idézetet...

A sors fintora, hogy amikor a blogom a történetünk mindent eldöntő és egyben lelkileg legkeményebb részéhez ér, akkor párhuzamosan még mindig óriási pofonokat kapunk. Talán pont ezért most nem is nagyon van lelkierőm újraélni azt a bizonyos 2008-as nyarat...valahogy most képtelen vagyok arról írni :(

Nehéz feldolgozni, hogy vannak családok, ahol egymás folyamatos piszkálása és idegesítése sokkal fontosabb az összetartásnál. Az én családomban is történt rengeteg minden, amire nem vagyok büszke. De a család attól család, hogy a négy fal között ezt megbeszéli és nem a külvilág felé szidja hordja a fiát, a testvérét, a keresztgyerekét, az unokatestvérét stb...lényegében az egyik családtagját. Mert szerintem ez a viselkedés az egész családról és annak értékrendjéről alkot képet, én pedig ezzel nem tudok azonosulni...még kevésbé tudom elfogadni...pláne, hogy Charlie - elfogultság nélkül mondom - a legtökéletesebb apa és a legtökéletesebb társ. Ő tényleg soha nem fáradt a gyerekeihez, mindig és mindennél fontosabb az ő boldogságuk...és mindennél szebb látvány, amikor a gyerekeket körbe ölelgeti vagy amikor egymás hegyén-hátán nézik a tévét. Engem meg a mai napig megpróbál minden egyes nap levenni a lábamról és anyagi helyzetünkhöz mérten kényeztetni. Bár azis igaz, hogy nekem nincsenek nagy igényeim és egy post-it-ra írt üzitől is el tudok olvadni, ha olyan a szitu.

Nem hiszem, hogy a családjának van és lenne oka őt folyamatosan bántani. Azt meg pláne nem gondolom, hogy azzal bármit elér egy anya, ha azt kiabálja a gyerekek előtt, hogy "kitagadlak az örökségből" (csak zárójelben jegyzem meg, hogy egy panel lakásról beszélünk...és ha egy kicsit is ismerné a fiát, akkor tudná, hogy semmilyen ingó és ingatlan nem számít neki...minden a gyerekek után következik!!!!) 

Azt pedig egy modernkori betegségnek tartom, hogy azzal reagál valaki a családi veszekedésre, hogy törli a másikat a facebook-on...persze rosszul esik és fáj, hogy miért kell minket még mindig bántani...hogy miért nem lehet észrevenni, hogy mindenki boldog...hogy miért kell az állandó veszekedés...

Nem vagyok tökéletes. Nekem is van rengeteg hibám. De velem boldog Charlie és hál'istennek a gyerekek is. Én tényleg azt gondolom, hogy irigylésre méltó a hétköznapi családi életünk. Az pedig végképp szívszorító és megható, ahogy a legkisebb testvérükkel játszanak és tanítják. Nem tudom megérteni, hogy miért nem lehet ezt elfogadni???? Pláne úgy, hogy a volt feleségét folyamatosan csak szidta-hordta az egész család...most sem szeretgetik ez is tény, sőt pontosan látják a hibáit. Mégsem fogadnak el minket. Engem non-stop megsértenek és becsmérelnek, Charlie-val üvöltöznek...az egész azért fájó nagyon, mert olyan nyugalom és béke volt már egy éve és most Charlie húga úgy megkavarta a kétszínű, hazug viselkedésével a családi életet, hogy nagyon úgy tűnik, kezdődik minden előről :(

A "legszebb" az egészben az, hogy pont Charlie húga mondja úton-útfélen, hogy ő csak családi békét akar, mégis ő generálja a veszekedéseket. Érthetetlen. Az mondjuk jó, hogy mióta visszament Ausztráliába - mert ő ott él - azóta újra nyugi van, csak Charlie szülei nem állnak szóba velünk. Majd ezek után szembesültem a facebook-on, hogy még ott is törölve lettünk és ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, akkor az van, hogy rosszul esik. Persze ezt kifelé nem mutathatom, hiszen ők pont ezt akarják, hogy nekünk rossz legyen és Charlie is azzal vígasztal, hogy semmi mással ne foglalkozzak, csak azzal, hogy mi milyen boldogok vagyunk és végre egy hangos szó sincs...de akkoris... Én szeretném ha végre béke lenne, csak egyre inkább az az érzésem, hogy olyan mélyen megbántanak minket, hogy ezek a sebek nem múlnak el nyom nélkül...márpedig ha hegesen gyógyul valami az már az orvostudományban sem jelent teljes gyógyulást :(

Nem akarják látni a boldogságunkat, csak az állandó vagdalózás és veszekedés érdekli őket...talán ezért is passzol ide Sam Bistrow verse...a szomorú csak az, hogy minket nem is akarnak megismerni, nem akarnak velünk beszélni és ezáltal még kevésbé megérteni :(

‎"Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ... Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!"

Egész éjszaka csak sírtam és sírtam...képtelen voltam elhinni, hogy vége. Próbáltam újratervezni az életem, de csak közös emlékek ugrottak be: az első csók a taxiban, az első szex, azok a szavakkal le nem írható ölelések, a mosolya,  a szemei, ahogy rám néznek és ahogy szerelmet vallott nekem mindennap...féltem, hogy soha többet nem élek át ilyen pillanatokat. Mi van ha soha többet nem fog így szeretni senki? Mi van ha én nem tudok soha többet így szeretni valaki mást? Egyáltalán képes leszek mást keresni? Mindenkit hozzá hasonlítok majd, újra meg újra eszembe jutottak Andi szavai, amikor panaszkodott a banyára, hogy: "én nem Charlie húga akarok lenni, hanem Charlie-né" - mert Charlie tényleg egy valóra vált álom. Olyan férfi, aki csak a filmekben létezik. Aki minden létező módon a tenyerén hordozott és kényeztetett, aki tényleg elhitette velem, hogy én vagyok a legcsodálatosabb nő...mindezzel együtt ő pedig nekem a legcsodálatosabb férfi lett. Ennek a történetnek pedig úgy tűnt vége. Mi olyanok vagyunk még két tökéletesen egymásba illő puzzle darab. Akkor most ez a kép soha nem lesz kirakva?!?! Hiába volt filmszerű a történetünk, rá kellett jönnöm, hogy happy-end csak a mozivásznon létezik. A valóságban csak a kegyetlen fájdalom van. Egész éjjel nem írtunk egymásnak. Szerintem mindketten az újratervezést próbálgattuk. Én is csak próbálkoztam a munkával, de nem sikerült koncentrálni. Szinte egész nap az udvaron ültem a telefonommal és egy Anastacia dalt énekelgettem:

It's so amazing how you came into my life
I know it seems all hope is gone
I know you feel you can't be strong
And once again the story ends with you and I

And anytime you feel like you just can't go on
Just hold on to my love
And you'll never be alone

Hold on
We can make it through the fire
And my love
I'm forever by your side

Hittem, hogy erőt ad mindkettőnknek a tudat, hogy milyen csodálatos érzés tudni: Igen, mi megtaláltuk a másik felünket a több milliárd emberből. Keveseknek adatik meg, ezért kompromisszumot kötnek a sorssal és leélik valaki mellett az életüket, akit "csak" szeretnek.

Valahogy ez a dal is erőt adott. Legalább 150-szer hallgattam meg és kapaszkodtam minden egyes betűjébe.

Nem volt senkim, akivel megoszthattam volna teljesen őszintén a fájdalmamat, ezért úgy döntöttem, hogy én magam, egyedül fogom ezt túlélni. (Az már csak az élet furcsa fintora, hogy évekkel később találkoztunk Anastacia-val és mindkettőnket lenyűgözött a csajszi közvetlensége, kedvessége:))

Négy napig semmit sem tudtunk egymásról, de éreztem a szenvedését. A második napon már egyáltalán nem azon aggódtam, hogy hogyan tovább, hanem csak az érdekelt, hogy ő jól van-e. Tudtam, éreztem, hogy nagy a baj vele, de bizakodtam. De mit tehetek? Semmit. Végül úgy döntöttem felhívom. Nem vette fel. Később újrahívtam. Ki  volt kapcsolva. Írtam sms-t, hogy a kézbesítési jelentésből tudjam mikor kapcsolja be magát. De egész nap nem kapcsolta be a telefont. Már féltem. Féltettem. Meg akartam óvni, eszembe jutott, hogy ő is mindig azt mondta nekem, ha valami bántott, hogy "bár neki fájna kétszer annyira, csak nekem ne fájjon semmi". Hanna volt az egyetlen, akinek mertem beszélni, mert ilyen helyzetben mindenki csak azt mondja, amit a nagy átlag mondogat: te csak szerető voltál, lépj át a dolgon, felejtsd el...valamiért senki nem hitte el, hogy ez egy nagyon-nagy szerelem, rendkívül mély érzésekkel és egy elmondhatatlanul szoros, láthatatlan kötelékkel. Egyedül Bori volt az, aki azt mondta, hogy rajtunk látszik a szerelem, ez kétségtelen. De már egy hajszálnyira ő is inkább arra hajlott, hogy hagyjam, mert egyre nehezebb lesz befejezni...De mit kezdjek egy ilyen szituációban mindezzel? Ez a kapcsolat nem átlagos, ezért én sem viselkedhetek átlagosan. Oda nem mehetek hozzá, felhívni nem tudom és beavatni sem akarok senkit. Megint nem aludtam egész éjjel, mert a kézbesítési jelentésnek olyan halk a hangja, hogy nem hallottam volna meg. De reggelig nem kapcsolódott vissza a mobilizált világba...nekem pedig alvás nélkül újra dolgozni kellett mennem. Hiába a drága, jó minőségű smink, a sok sírás és az alvás hiány, a stressz nem eltüntethető. De nekem nagyon diszkrét kollégáim vannak, senki nem kérdezősködött én meg amúgy sem beszéltem volna róla. Ráadásul egy nagyon fontos melóra kellett felkészülnöm, ugyanis egy nagy kedvencemmel kellett forgatnom és tőlem 150 százalékot vártak. 

A munka szinte sehogy sem ment. Szinte már könyörögtem sms-ben, hogy adjon valami életjelet:

2008.07.19 11:06

Mondj valamit kérlek!!! Remegek az idegtől, a tehetetlenségtől meg megőrülök :(((((

De semmi válasz. Hanna tartotta bennem esténként a lelket telefonon, de négy napig semmi nem történt. Se egy hívás, se egy sms. Nem tudtam mi van, csak azt, hogy nagyon nagy a baj...egyetlen dolgot tehettem, hogy tovább kérem, jelentkezzen:

2008.07.20. 14:42

Kérlek, írj valamit...nagyon szenvedek. Aggódom ÉRTED!!!! Muszáj tudnom, hogy jól vagy-e, különben képtelen leszek összeszedni magam. Fáj az élet...most nagyon :( SZERETLEK!!!

Aztán megtörtént az, amire legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam. Felhívott este. Sírva. Először azt hittem, hogy a sírás miatt nem értem, hogy mit mond, de aztán elmondta, hogy benyugtatózva fekszik és alszik. Képtelen elképzelni az életet nélkülem és fogalma sincs, hogy hogyan tovább. Megint szóba kerültek a gyerekek. Nem láttuk az utat, csak azt tudtuk, hogy együtt akarunk lenni és a gyerekekre is szüksége van MINDENNAP. (Az ő értékrendje szerint egy szülőnek nem múlhat el nap, a gyereke(i) nélkül... - ennek majd a későbbiekben nagy jelentősége lesz) Hirtelen elfelejtettem minden bajom és nyugtattam, hogy az én érzéseim semmit nem változtak. Ő a legfontosabb és próbáltam meggyőzni, hogy túléljük ezt az időszakot is csak legyen erős!!!!! Miután leraktuk a telefont atomjaimra hullottam szét a nappali közepén. Szerintem még életemben nem zokogtam olyan keservesen, mint akkor. Olyan jó lett volna, ha valakivel mindezt megtudom osztani...de az apukám szívbeteg, az anyám épp most élte túl a rákot, a testvérem és a barátaim mind lebeszélni próbáltak, hogy Charlie úgyis el fog hagyni, hogy nincs az a szerelem és simán erőt vesz magán és tovább játssza a boldogságot a gyerekei előtt. Szóval maradtam én, a zsepi és könnycseppek tök egyedül a szobámban. Még egyszer felhívtam Hannát, aki már azt mondta, hogy átjön, ha nagyon szarul vagyok, de mondtam neki, hogy elég ha csak meghallgat és adjon tanácsot. De az igazán tehetetlen helyzet az, amikor senkinek sincs tanácsa.... :( Majd a telefonbeszélgetésünk után kb egy órával jött egy üzenet Charlie-tól:

2008.07.20. 21:00

Annyira tudon hogy igaxad van de sajnos nem vqgyoj beszamnilrtao

Nem, nem gépeltem el. Charlie olyan szinten tele volt gyógyszerekkel, hogy nem csak beszélni, írni sem tudott. Küldtem neki egy lélekerősítő üzenetet, hátha....de reggelre kiderült teljesen készen van :(

2008.07.21. 11:06

Pont most ébredtem. Szerelmem nem vagyok jól. Rettegek, kattogok, betegen...Hiányzol. Mennék hozzád, de erőtlen vagyok. Már a lépcsőn sem tudok lemenni. Az agyam is darabokban. Többet sírtam az elmúlt napokban mint egész életemben. Nagyon Szeretlek!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A következő három napban már beszéltünk telefonon kétszer-háromszor, amikor éppen magához tért. Én ő érte aggódtam, ő pedig én értem. Tudta, hogy nagyon fontos munkám van és minden energiámra szükség lenne. Én szinte semmit sem készültem rá. Pedig 24-én forgatnom kell, ha törik, ha szakad. Ráadásul nem egy könnyű feladat, de bármit csináltam nem tudtam odafigyelni. Hiába nyugtattuk egymást...mindketten csak jobban elkeseredtünk a helyzettől. A reménysugár csak 23-án délután csillant fel, amikor Charlie ezt az sms-t küldte:

2008.07.23. 17:36

Gyere!

Ezek szerint Charlie összeszedte magát annyira, hogy találkozzunk. Taxiba ültem és rohantam a mi kis titkos helyünkre...az erdőbe. Ide:

Soha nem tudhatod, hogy egy sorompónak és egy farönknek mekkora szerepe lesz az életedben. Ez a helyszín a mi életünkben mindent megváltoztatott. Itt döntöttük el, hogy mostantól minden más lesz....

Eddigi életem legszörnyűbb, legfájdalmasabb hónapja...Soha többet nem szeretnék annyit gyötrődni, mint abban a hónapban!!!

Kicsit félek újraélni ezt a hónapot, ezért is halogattam napokig ennek a bejegyzésnek a megírását. De erős vagyok (vagy legalábbis ezzel nyugtatom magam).

Charlie éjszakába nyúló megbeszélése a banyával megcsillogtatta a reményt, hogy sikerül normálisan elválniuk és nem fog botrányt csinálni a banya. Persze megzuhant, számítottunk is rá, de nem volt különösebb látványos cirkusz. (Akkor még...) Sajnos most utólag is azt kell, hogy mondjuk, amit akkor: hogy ő nem Charlie miatt tört össze, hanem a külsőségek miatt. Ő abba a képbe volt szerelmes, amit Charlie festett magukról a külvilágnak...na meg sejtette, hogy vége a semmittevésnek, az egész napos kanapén tespedésnek és ezzel egyben a királylány létnek.

Szóval ezen a hosszú beszélgetésen Charlie kiterítette a lapjait és elmondta, h nem szereti...hogy max olyan neki, mint a nővére, aki egyben a gyereke is, mert annyira önállótlan és hogy ez így neki nem kapcsolat...nagyon hiányzik neki egy társ...A banya nem akarta látni a hibáit - azóta sem - hanem inkább azt a "nagyon fontos" kérdést bírta feltenni, hogy 'jó-e a szex velem?'. Nos, én biztos inkább arról érdeklődnék egy ilyen szituban, hogy hogyan és mint lehetne helyrehozni a hibákat vagy hogy egyáltalán rendbe lehet-e még hozni ezt a házasságot...de végülis ez nem fontos, mert ha hasonlítanék rá, akkor ez a történet soha nem születik meg...Pontosabban nem én lennék a főszereplő, hanem egy másik nő...

Találgattuk, hogy mennyi idő amíg ezt az egészet le lehet zongorázni, próbáltuk kitalálni, hogy mi és hogyan legyen a gyerekekkel és terveztük a jövőt. Tudtuk, hogy hosszú az út, csak hogy most már legalább 10-11 El Camino-t bejártunk és még mindig nem látjuk az út végét. Boldogok voltunk. Charlie megkönnyebbült, hogy már nem titok a szerelmünk és mindennappal közelebb éreztük magunkat a célhoz. A Balaton Sound-on már senki előtt nem titkolóztunk, Hanna barátnőm a nyakunkba ugrott, hogy: Végre! Végre! Egész este mulattunk. Önfeledten, vidáman és megkönnyebbülten. Velünk volt Charlie húga is, akit mostantól hívjunk Andinak. Szinte minden koncertbe belenéztünk, ittunk és tényleg nagyon jól telt az este. Majdnem reggelig nyomtuk. Jó sok fotó is készült, de sajnos nem tudom őket ide berakni. Szinte alvás nélkül mentem be dolgozni. Tudtam, hogy Charlie még alszik, de mint minden reggel, most is küldtem neki egy "jóreggelt" üzit, hogy ébredés után azonnal mosolyt csaljak az arcára. Pláne, hogy most már nyílt lapokkal játszunk és nyugodtan üzengethetünk :) Pont ezért ért jéghideg zuhanyként a válasz sms, ami mindössze ennyi volt: "Takarodj!" Azt hittem rosszul látok, az nem lehet, hogy ezt az én Szerelmem írta...rohantam a tejeskávémért a büfébe és szerintem legalább 5 cigit szívtam egyszerre az idegtől. Azonnal hívtam, de nem vett fel. Kb 10szer csörgettem folyamatosan, de semmi. Még magamhoz sem tértem a sokkból, máris jött a következő döfés. A legnagyobb fia telefonjáról kaptam egy üzenetet: Add vissza az apukámat te szemétláda! Nem emlékszem, de tuti ismét öt cigarettára gyújtottam rá egyszerre. Hiába nem aludtam, egy pillanatra sem éreztem fáradtságot. Újra és újra elolvastam az üzenetet és akkor kapcsoltam. Mivel én a fiával rengeteget msn-eztem meg skype-oltam pontosan tudtam, hogy borzalmas a helyesírása...ez az üzenet pedig hibátlan. Vagyis mit jelent ez? Hogy mindkét számról a banya írt. Na most mi a fenét csináljak? Charlie ezek szerint még alszik, nem tudom vele megbeszélni én viszont ebben az állapotban képtelen vagyok dolgozni. Akkor most mi? Felhívtam Hannát, aki szintén alig aludt és próbált megnyugtatni, de nem ment. Aztán jött a várva várt hívás 11 óra körül. Charlie már mindent tudott. Óriási a balhé, csapkod a banya, teljes az őrület és Charlie megijedt, hogy a gyerekekkel mi lesz...ha ennyire nem tudja kezelni a banya a válást, akkor valószínüleg a gyerekek előtt sem tudja majd, Charlie pedig nem akarta, hogy a gyerekek veszekedést lássanak. Eddig is titkolta előlük, hogy anyát nem szereti és legfőképp miattuk festette azt a "normális családi" képet magukról. Ha most a banya egyik pillanatról a másikra így viselkedik a gyerekek előtt, akkor az teljesen érthetetlen lesz nekik, hogy mi ez a sok balhé. Charlie féltette a gyerekeket és borzasztóan összeroppant a telefonban én pedig kimondtam azt, amihez neki nem volt elég ereje: Örüljünk annak, hogy mi megtaláltuk a másik felünket és megélhettünk néhány hónapig egy ilyen tökéletes szerelmet. De én nem akarom végignézni, hogy összeroppan a gyerekek miatt. Legyen erős és játssza tovább a színházat, mi pedig fejezzük be ezt a kapcsolatot. Még egy órán át sírtunk együtt a telefonba és mondtuk el egymásnak százszor, hogy képtelenek vagyunk élni a másik nélkül. Végül letettük azzal, hogy próbáljuk meg ténylegesen külön. Én bíztattam, hogy velem nem lesz baj - persze már akkor atomjaimra hullottam szét - de mivel mindennél jobban szeretem, arra próbáltam gondolni, hogyha én nem vagyok, akkor legalább miattam nem kell szenvednie és ezt az energiát felhasználja a talpraálláshoz. Nem sejtettem, hogy teljesen tönkremegyünk ebbe a szakításba. Aztán a legrosszabb az volt, hogy aznap választ kellett adnom a kedvezményes Sziget jegyekre, így kb egy óra múlva ráüzentem, de nem válaszolt. Aztán hívtam, de nem vett fel...A munkahelyem udvarán egy eldugott sarokban zokogtam egy bokor mellett. Vége...most tényleg. Dühömben írtam is neki egy üzenetet, hogy ezt azért nem érdemlem meg...legalább az üzenetre válaszolhatna, ha már telefonon nem kíváncsi rám... Abban a pillanatban már bántam, hogy kimondtam a szakítást. Nagyon bántam, de csak arra gondoltam, hogy talán Charlie-nak ez így jobb és talán ő erősebb is...aztán jött a nap végső, halálos döfése. Charlie email-t írt arról, hogy hogyan és mint zárjuk le a függő dolgainkat. 

Azt hittem belehalok, hazáig bőgtem. Tök hülyének néztek a trolin, de képtelen voltam abbahagyni a sírást. Remegtem, féltem, szenvedtem....de még közel sem annyira, mint a következő egy hétben :( Soha nem gondoltam, hogy ilyen helyzetbe kerülök és hogy van ilyen mély depresszió. De ahogy megtanultam és megéltem azt, hogy van tökéletes szerelem, abban a hét napban megtanultam és megéltem azt, hogy van az a lelki fájdalom, amikor igenis csak a gyógyszerekben lát megnyugvást az ember...

A májusi szakításunk három napig tartott. Ismét be kellett látnunk immár hatodszorra, hogy nem megy külön. Nem tudtunk dolgozni, nem tudtunk figyelni, nem érdekelt semmi és senki...csak Ő és persze fordítva szintén. Charlie hangüzenetet küldött. Valahogy pont úgy érezhette magát, mint Hugh Grant a filmben. Charlie pedig ezt a dalt énekelte el nekem üzenetben:

Talán mondanom sem kell, hogy sírva hívtam fel és aztán folytattunk mindent a legnagyobb szerelemben ott, ahol abbahagytuk...nem is sejtve, hogy néhány hét múlva kitör a háború (ami azóta tart...igen! Négy éve képtelen Charlie családja abbahagyni a háborúzást, az ellenségeskedést - van azért kivétel, de erről majd később - és a legszörnyűbb, hogy az, akiről az ember azt gondolná, hogy mindig minden körülmények között kiáll melletted, a testvéred, Charlie-t pont a húga veri át, hazudik és kétszínűsködik vele. Én már nem is kétszínűnek hívom, hanem sokszínűnek, mert amerre megy annyifélét mond, állít és legfőképp hazudik!

Akkor kezdjük az elején. Charlie húga a barátnőm volt. Sokat buliztunk, aludtunk egymásnál és hát bízott benne az ember...mert hogy elvileg erre vannak a barátok...vagy mi...Még akkor sem haragudtam rá, amikor a Kapcsolat koncertre Charlie a boszorkánnyal volt kénytelen menni, így én úgy döntöttem, hogy kihagyom és a VIP jegyemet a húgának adtam. Másnap együtt napoztunk a Hajógyári szigeten. Röhögtünk, tök jó volt a hangulat. Majd egyszerre okozott vidám perceket és keltett bennünk félelmet, hogy egy kb 200 méterre lévő bokorból egy pasi figyelt minket és  a bokor pedig derék alatt mozogni kezdett, mint állat...először elröhögtük magunkat, aztán sajnáltuk a pasit. Beteg. Nagyon. És a jóisten mentsen meg mindenkit az ilyen perverz állatoktól! Charlie mindeközben strandolt. Persze mivel tudtam, hogy a boszorkány csak a parton ül és messziről nézi a gyerekeket és a férjét, nem aggódtam. Charlie csak a gyerekeivel akart lenni és fürdeni velük. Persze írt sms-t, csak én sem mindig vettem észre azonnal, így volt amikor fél óra múlva válaszoltam, aztán meg ő nem látta és ő nem válaszolt...így ment ez csak aztán kiderült, hogy az üzeneteimet a banya és barátnője, Zoé olvasgatta. Úgyhogy én lepődtem meg a legjobban, amikor Charlie felhívott, hogy most ne írjak, majd hív, de a banya elolvasta az összes üzenetünket és persze gondolom, hogy a régi és az elmentett üzeneteket is mind végigolvasta. Kicsit sajnáltam, hogy nem tudott várni még néhány napot, hogy megtudja és így kellett vele szembesülnie, de ezen akkor már nem tudtunk változtatni. Másrészt a sors részben igazságot is szolgáltatott a sok dölyfös magatartásért. Ő tipikusan olyan ember, aki semmit nem tett azért, hogy a kapcsolat jó maradjon, hanem sodródott és elhitette magával, hogy neki nem kell megváltozni. Ő elhitte azt a képet, amit Charlie festett magukról a barátoknak, munkatársaknak. Pedig ő benne volt és tudnia, éreznie kellett volna, hogy férje nem boldog. Egy jó asszony ilyenkor vesz egy mély levegőt és mindent megtesz, hogy rendbe tegye tönkrement kapcsolatát, ő viszont továbbra is egy negyedik gyerek maradt. Semmit nem tett a családjáért. Nem foglalkozott a gyerekekkel, nem foglalkozott a férjével csak parancsolgatott neki és követelőzött. Charlie munkatársai és én nagyon jól emlékszünk arra a bulira, amikor előadta magát, hogy ő simán földhöz vágja magát, ha Charlie nem hajlandó neki megvenni egy újabb miniszoknyát...hogy ezzel csak azt akarta mutatni, hogy ő a főnök vagy hogy tényleg így volt-e azt csak a banya tudhatja, de a lényegen már nem változtat. Az ilyen és ehhez hasonló magatartás miatt távolodott el tőle Charlie. Egyébként azóta sem nézett magába és semmit sem változtatott a magatartásán. Ugyanúgy dobálja magát és szerepel mindenhol, a nagyképűség pedig most már mozivászon méretűre növekedett. Ő tudja, de így egy pasi sem fog megmaradni mellette. Márpedig minden kapcsolathoz két ember kell! 

A Hajógyáriról Charlie testvéréhez mentünk, mert aznap volt az EB döntő és együtt néztük. A meccs alatt végig sms-eztem Charlie-val, aki egy közös ismerősnél nézte a banyával. A legjobb pillanat azonban nem a spanyolok győzelme volt, hanem amikor megjött a szerelmes üzenet:

Veled lett volna jó nézni! Szenvedek a hiányodtól! IM! KATT

A döntő után hazamentek, Charlie lefektette a gyerekeket, aztán leültek dumálni. Nem akartam zavarni, mert most sok mindent kell megbeszélnie a banyával. Hívott is Charlie, hogy egyelőre nincs balhé a gyerekek előtt, nyugodjak meg, hív, amint vége a beszélgetésnek. Így is volt.. Hajnali egykor hívott vissza újra. Úgy tűnt a banya mindent megértett, mi pedig bizakodtunk, mert minden úgy nézett ki, hogy ő is békésen szeretné ezt lezárni és a gyerekekkel is meg lehet beszélni normálisan...korán örültünk és nem is sejtettük, hogy olyan fordulatok várnak ránk, amik csak egy los angeles-i forgatókönyv író képzeletében fordulnak elő!

Bár most úgy érzem magam, mint az a brazil szappanopera főhős, akit már 462 epizódon keresztül csak bántanak és csak várom és várom türelmesen, hogy mikor lesz már vége...de egyelőre még nem látom a fényt az alagút végén...sokszor pislákol egy aprócska fény, de aztán mindig történik valami...ma már megszoktuk Charlie-val, hogy semminek nem örülhetünk azonnal, mert sok a gonosz és hazug ember körülöttünk, de igyekszünk nagyon megválogatni, hogy kit is engedünk be az otthonunkba és pláne a gyerekeink közelébe. A gyerekek - mint mindig - központi kérdés volt/van és lesz az életünkben. Ők az elsők mindenben, aztán jövünk mi. Így volt ez 2008 májusában is, amikor nemsokkal a kanadai út után ismét szakítottunk. Már sokadszorra és talán pont ezért hittem, hogy ez a szakítás most majd könnyen megy. Egyszerűen azt éreztem, hogy roham léptekben fejlődik, halad előre a kapcsolatunk. Az már egyértelmű volt, hogy ez egy különleges lelki kötelék és talán már azt is sejtettük legbelül, hogy nem megbontható...mégis újra és újra megpróbáltuk egymás nélkül...arra hivatkozva, hogy ott vannak a gyerekek és Charlie-nak eddig is ment, hogy magára eröltesse a boldogságot...

Akkor kezdtem el beparázni az egész kapcsolatunktól, amikor már minden másodpercben egymásra gondoltunk. Egyszerre írtunk mail-t, egyszerre telefonáltunk és egyszerre jöttek-mentek az sms-ek :)

2008.05.16. 22:41

A munkámnak is szerves része volt a szerelmünk. Egyrészt sokat kellett együtt dolgozni, másrészt ha nagyon el voltam havazva és nem tudtam telefonon beszélni vele, akkor üzengetett, hogy jobban menjen a munka :)

2008.05.21. 10:30

Teljesen összeolvadtunk, csak nem éltünk együtt. De mindenünk közös volt, sőt már a lakásomat is belakta, úgy, hogy neki is otthonos legyen :) persze ettől én elkezdtem pánikolni. Ez most így marad? Van ennek bármi jövője? Mi a fene lesz velem? Kaptam egy csodás szerelmet, amit lehet, hogy soha nem élhetek meg a teljes valójában? Mit csináljak? A gyerekeknek ezt hogy mondjuk el? Hogyan és mit kellene tennünk? Azt tudtam, hogy a gyerekei miatt ha kell bármeddig eljátssza, hogy ez egy boldog család! De vajon van annyira önző saját magával szemben, hogy ő is boldog akarjon lenni? Biztos, hogy ez így jó nekem? Ezernyi kérdést tettem fel magamnak estéről-estére miután elment. Ha pedig nem volt velem este, akkor ilyen üzenetekkel okozott vidám és nagyon elgondolkodtató órákat...

2008.05.26. 20:26

Itthon őrület van! Nagyon hiányzik az a nyugi és boldogság, ami melletted tölt el. Reménytelenül a részem vagy és hihetetlenül a levegő, amit belélegzek...Imádlak! Hiányzol! Szeretlek! Akarlak! Megeszlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Jó veled!

Arra jutottam, hogy ő nem lesz képes elhagyni engem, úgyhogy nekem kell megtennem. Amikor meghoztam a döntést, azt hittem elég erős vagyok hozzá. De aztán zokogva mondtam el neki sokadszorra, hogy ebbe így belebolondulunk. Nem bírja ezt sem a lelkünk, sem a szívünk. Tudjuk, hogy van egy másik felünk, akivel a legteljesebb boldogságot élhetnénk meg...de...aztán egymás karjaiban sírtunk a kanapén. Egyikőnk sem szólt semmit, csak bújtunk a másik karjaiba. Egy utolsó illat, egy utolsó csók és aztán némán felhúzta a cipőjét kiment az ajtón én meg mint a filmekben összerogytam az előszobában. Aztán jött a következő filmszerű pillanat. Ott volt a tornacipőm az orrom előtt. Szinte felkínálta magát, hogy vedd fel és menj utána...nem lehet. Most hagytam el. De a cipőm csak erősködött és győzött. Felkaptam, rohantam virágon, kerten át és megérezte!!!!!!  Egymás nyakába borulva sírtunk tovább az utcán. Közben már röhögtünk magunkon, hogy most akkor megint nem sikerül szakítani?!?! De abban maradtunk, hogy megpróbáljuk. Elment, még egyszer felhívott mielőtt megérkezett és csak annyit mondott: Mindig szeretni foglak!!!

A reptértől hazáig hallgattam, hogy mennyire hiányoztam. Szinte szóhoz sem jutottam annyit beszélt Charlie és persze a meghatottság is belém fojtotta a szót. Aztán a lakásomba sem mehettem be csakúgy. Kinyitotta a zárat és utána felvezette, hogy akkor most érezzem magam újra otthon a saját lakásomban:)

Bementem és könnyekig hatódtam a felvezetésen. Egy óriási pálma várt a nappali közepén, ami a mi szerelmünk pálmája vagy ahogy Kate Hudson mondta a cserepes kóróra: "szerelmünk páfránya" :)

Sajnos a három pálmából csak egy élte túl az elmúlt évek botrányait és fájdalmait. Valahogy mindig akkor halt el egy fa, amikor a legnagyobb fájdalmakat éltük át. De az utolsó él és virul, sőt már egy aprócska kis pálma is növekedésnek indult a tövében. Aztán kaptam egy szerelmi Oscar díjat. Csakúgy. Mert ennyire szeretem. 

...ezt a perselyt pedig azért, mert így érezte magát Charlie nélkülem. Szerelmesen, részegen, bandzsi szemekkel... :D

El lettem halmozva minden földi jóval, de én sem tértem haza üres kézzel a messzi Kanadából. Hoztam neki egy angyalka érmét. Olyan sokat van úton, muszáj hogy egy angyal, mindig, minden körülmények között vigyázzon rá... :) Ha nagyon nehezen is, de túléltük ezt a hetet és azóta is csak egyetlen egy alkalommal töltöttünk külön egy hetet...ő benyugtatózva, mozgásképtelenül fekve a saját házában, én meg otthon zokogva, altatókkal...

Nem is számítottam arra, hogy felhív! De mégis! Nagyon viccesnek indult az este, aztán a közepén sírva aggódtunk, majd a végén szerelmesen nyugovóra tértünk. Én a vancouver-i hotel szobámba, ő meg egy bokorba...:)

2008.május 7-e volt a nap, amikor teljesen egyértelművé vált, hogy elmondhatatlanul nagyon szerelmes belém. Ő nem játszani akar. Nem átverni, egyszerűen csak szeretni. Mindezt pedig vívódás nélkül. Minél egyértelműbbé vált saját maga számára (is) hogy mennyire szeret engem, annál nagyobb lelki viharok kezdődtek a lelkében. Ezerszer elmondta újra és újra, hogy az amit mi ketten nyújthatnánk a gyerekeknek az egy sokkal jobb és vidámabb élet...akkor, ott, azonban még elképzelhetetlennek tűnt, hogy megtaláljuk a megoldást. Ezerszer tette fel a kérdést, újra és újra: Merre van az út a boldogsághoz???

A legmelósabb nap volt. Reggel 8-tól folyamatosan dolgoztunk. Egy-egy rövid cigiszünetem volt, de annyira rövidek, hogy épp elolvastam az üzeneteit, válaszoltam és egy fél cigit talán elszívtam. Majd egyszer csak felhívott. Alig értettem, amit mond, majd rájöttem, hogy azért érthetetlen minden, mert hulla részeg az én Szerelmem. MEgkértem, hogy minden energiájával próbáljon artikulálni. Így sikerült a tudtomra adnia, hogy teljesen megvilágosodott és elmondhatatlanul nagyon szeret és gyötrelmesen nagyon fáj neki a hiányom. Még kapóra is jött a felesége szülinapja, mert így volt külső látszólagos indok az ivásra...csak közben a szíve szakadt meg minden pohár whiskey-vel. Nem aprózta el, egy egész üveggel megivott. Aztán a felesége lefeküdt aludni, ő pedig eljött otthonról. Kiült az utca másik oldalára és sírva, részegen újra szerelmet vallott. Na persze én sem bírtam könnyek nélkül. Pláne, amikor nem tehettem le a telefont. Szinte könyörgött, hogy legalább ettől ne fosszam meg és szinte alig akarta megérteni, hogy mennem kell dolgozni. Könnybe lábadt szemekkel, mosolyogva rohantam befejezni a munkáimat, hogy minél hamarabb visszahívhassam. Aztán ki is tört rajtam a pánik, amikor nem vette fel a telefont :( Hívtam vagy ötször egymás után, de semmi. Eldölt és elaludt a földön a bokorban. Nemsokkal később persze visszahívott és megkértem, hogy most már menjen be az utcáról, zuhanyozzon le és pihenjen. Meg is ígérte, de másnap már fogalma sem volt arról, hogy került ágyba. Mire felébredtem már sok-sok üzenet várt, köztük egy olyan, amiben pontosan kiszámolta még hány perc mire újra láthat. Egyszerűen imádtam. Mindenét. Úgy, ahogy van. Nem emlékszem mennyit költöttünk telefonszámlára abban a hónapban, de sokat. Nagyon sokat...gondolom én :) de a telefonszámla sem tudott akkora meglepetést okozni, mint Ő maga. Nagyon szeretek utazni, de a Vancouver-Budapest akkor hosszabbnak tűnt, mint egy út a Marsra. Óriási virágcsokorral várt a reptéren és csak néhány szóval sejtette, hogy a meglepetések egészen estig folytatódnak :)

2008 májusa nehéz hónap volt sok szempontból, de kezdem rögtön a legelején. Egy hétre elutaztam Vancouver-be, munka ügyben. A munka nagyon fontos volt nekem és Charlie sokszor fejezte ki nem tetszését a hosszú úttal kapcsolatban. De nem érdekelt vagyis a véleménye érdekelt és tudtam azt is, hogy örül a szakmai sikereimnek, de magammal is kellett foglalkoznom. Neki ott van a felesége, én csak a második vagyok...legalább a munkámban lehessek az elsők között....Az elutazás előtti este - szokás szerint - msn-en dumáltunk. Megvártam a beszélgetés végét aztán úgy döntöttem meglepem. Neki rosszabb lesz a következő egy hét, hiszen minden itt marad, minden rám emlékezteti. Hova meneküljön a hiány elők?! CSak a gyerekeibe tud vagy a borzalmas házasságába...de mint tudjuk a felesége elől már 10 éve menekül mások karjaiba, hátha valahol rátalál az igaz szerelem (így is lett:)))

Ezt a levelet írtam neki, miután már szinte biztos voltam benne, hogy kikapcsolta a gépét. Ez azért volt fontos, mert mindenképp azt akartam, hogy akkor olvassa el, amikor én már a felhők felett repülök. Biztos, ami biztos még írtam neki egy "jóéjszakát" sms-t, aztán tollat illetve billentyűzetet ragadtam :) Azt tudtam, hogy reggel nem lesz ideje email-eket nézni, mert elviszi a gyerekeket iskolába és utána jön értem, mert ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen ki. Az autóban pedig kaptam még egy aprócska meglepetést: egy szerencsecsomagot!!!

KÉPPP

Ebben a kis dobozban ott volt a kisbéka, amit megcsókoltam és lett belőle egy hercegem. A békának herceg illata volt. Benne volt még egy medál, ami nagyon közel állt hozzá, egy négylevelű lóhere, egy szerencse penny és egy kép róla :) Ismét könnyekig hatódtam...sokadszorra. Mindig tudott olyan meglepetést okozni, hogy elsírjam magam. Charlie minden tekintetben a legcsodálatosabb apa, férfi, társ, szerelem és barát!!!!

Ezek után duplán örültem, hogy megírtam a levelet neki... Bár láthattam volna az arcát, miután a reptérről hazaérve szomorúan leül a számítógépe elé, hogy dolgozzon és ott várja egy szerelmes e-mail:

Nagyon nehezen viselte a különlétet. Szinte mindennap feltöltötte a mobilomat, mert a roaming miatt roham tempóban fogytak róla a forintocskák. Nekem egy picit könnyebb volt, mert reggel 9-től este 6-ig dolgoztam folyamatosan. A cigi szüneteimben az sms-eire válaszoltam, ebéd szünetben az email-jeire, de amikor hulla részegen, sírva hívott telefonon, nem tudtam, hogy örüljek vagy vele sírjak...Alig hittem el, hogy ennyire nagyon szeret...

Kezdetben mindig azt mondogattam Charlie-nak, hogy ő egy irdatlan nagy mázlista, mert én egy kész főnyeremény vagyok :) Így lett ő a szerencsecsomag, aki egy óriási Kincset hozott az életembe. Beceneveink az sms-ekben is sokszor visszaköszöntek:

2008.03.29. 22,20

A nyereményemet azonnal szeretném átvenni! Sürgős!Rászorultságomat igazolja, hogy lelki megviseltségem mértéke meghaladja az elmúlt játékhetek bármelyikében tapasztalt játékszenvedélyt azaz a nyerési kényszerem görcsös függőséggel párosult. Ami jár, az jár! Adják ide azonnal! ;)

2008.04.04. 13.37

Miú, mi újság? Itt a csomagocskád, Kincs, Kincs vagyok, szerencsét hozogatok.

Az van, hogy nagyon hiányzol sweetest Treasure :(

Én pedig egy valóra vált álom vagyok neki :) Mindig is szeretett volna gyöngyhalászni és egyszer azt mondta nekem, hogy soha nem gondolta, hogy az igaz Gyöngy megtalálásához nem kell majd víz alá merülnie. Éreztük, hogy ez a szerelem ritka, hogy ez valami elképesztően hatalmas erő és megmagyarázhatatlanul szorosan kötődtünk egymáshoz. Mint még soha senkihez. Mindkettőnknek ismeretlen volt ez a fajta lángoló szerelem...máig hihetetlen, hogy a munka kapcsolat hova fejlődött. Ez pedig rengeteg kétséget is szült. Filozófusok nem gondolkodnak annyit, amennyit mi. Onnan tudtuk, hogy a másik épp a kétségbeesős fázisban van, hogy nem jött üzenet már legalább egy órája (nálunk ez óriási időtartamnak számított). Volt, hogy egyszerre estünk bele a félelem gödrébe és sms-ben fakadtunk ki egymásnak. 

2008.04.11. 23.19

Minden oké veled Kincsem? Hiányzol... :( Kattogsz? Én katttttttt...

Hogy mi a megoldás...Hogy mit tehetünk azért, hogy megmaradjunk egymásnak élvezzük egymás társaságát és ne törjünk össze az imádattól...Hogy a rajongásunk, úgy maradjon meg, hogy fájdalom nélkül találkozhassunk...Hogy ami ilyen jó, azt szabad-e egyáltalán korlátozni...Hogy ezek a nagy érzelmek kifelé mit mutatnak belőlünk...Meg minden...Hogy mennyire odavagyok....

Nehéz volt tartani a lelket egymásban, mert már akkor tudtuk, hogy boldogok csak öten (a gyerekei + mi) együtt lehetünk...de vajon hogy oldjuk meg ezt a legkevesebb sírással és fájdalommal. Kerestük a megoldáshoz vezető utat, csak nem találtuk. Valami olyasmi érzés volt, mintha egy labirintusban lennénk, rengeteg izgalommal és meglepetéssel egy-egy útvesztőben, csak épp a kijáratot nem találjuk. Tudjuk, hogy van kijárat, mert lennie kell!!! Olyan nincs, hogy nincs megoldás, a mi dolgunk egyszerűen türelmesnek lenni és majd eljön a megoldás. Szimplán hittünk abban, hogy minden rendben lesz. Megrendeltük a békét és a boldogságot az univerzumtól és aztán sodródtunk. Nem is nagyon volt más választásunk, mert minden külön töltött nap, óra egyre nehezebben telt. De mi még a gyötrelmünkből is megpróbáltunk viccet csinálni, hogy könnyebb legyen elviselni a helyzetünket. A fájdalom szót, töröltük a szótárunkból és egyéb, mások számára érthetetlen kifejezésekkel próbáltuk meg helyettesíteni.  Ilyen volt például:

"Egy kamion parkolt a mellkasomon..."

"Egy egész kamion parkoló nyomja a mellemet..."

"Egy cápa kiharapott egy darabot a szívemből..."

"Kilapított a kamion...H! NSZE! NH!

És mindezt fokozni is tudtuk :) 

Egy cápaharapásos kamionparkoló vagyok :D Nagyon Szeretlek!

Mások számára ez nem túl sokat mond, de nekem mindennél többet. Ez azt jelentette, hogy a sírás határán van, hogy borzasztóan szenved és csakis a gyerekei miatt tartja magát. Ez az a pont, amikor már fájdalmasan hiányoztam neki...és persze ő még fájdalmasabban nekem. Amikor pedig már úgy tűnt, hogy a kamion nem akar elmenni a parkolóból, fizikai tüneteket produkált a testünk (persze csak képletesen, hogy legyen miről üzengetni). Szerintem ez egyszerűen azért alakult ki, mert legalább addig mosolyt csaltunk egymás arcára, amíg elolvassuk az üzenetet:

2008.04.29. 22,53

" Orvosi nagykönyv 163. oldal: AntiKincs kiütések: súlyos elvonás után alakul ki! Krónikus ágyéktáji lüktetés kíséri! Azonnal a megfelelő ellenanyaggal kell bekenni!"

"Üdvözlöm, én a mentőorvos vagyok. Sajnos a beteg, akinek az előző üzenetet küldte már nem tud válaszolni, ugyanis rohamkocsival szállítjuk és gyors beavatkozásra lesz szükség. Először beszéd és fogalmazási nehézségek jelentkeztek aztán viselkedési és koordinációs zavarok léptek fel, jelen pillanatban pedig sokkos állapotban, kiütésekkel visszük! Néno-néno-néno-néno Dr. Luckpack Treasure"

De néha sikerül erőt vennem magamon és bíztatnom. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor milyen erőforrásból merítettem, de sikerült. 

Mindig minden pillanatban arra gondolj, hogy mennyire SZERETLEK! Holnap izgi gyerekprogram, aztán pihi! Vasárnap délelőtt Jetix nézés Lénával, aztán mienk az egész délután! Tartsd meg ezt az üzit, hogy mindig tudd, mit kell tenned! NH! SZE ;)

A rövidítések is azért alakultak ki, mert egy nap legalább 50-szer leírtuk egymásnak, hogy "szeretlek" és a SZE rengeteg időt spórolt nekünk. Csak úgy, mint az NH, azaz "nagyon hiányzol" vagy a "katt, azaz rajtad kattogok.  A legimádnivalóbb tulajdonságunk tényleg a "marháskodás", ahogy a saját kínunkon röhögtünk:

"Most megint hanyagolva van ez a szegény marha?"

"EZ kész!" Már megint a levelem a piszkozatba ment, mert miközben írtam, jött a tied. Azt írtam, hogy: Képzeld te marha! Én olyan hulla szerelmes vagyok beléd, hogy bikának érzem magam!" 

"Drága Bikám! Képzeld én is hulla szerelmes vagyok beléd!"

"Bárcsak....Múúúúú :)))"

Bárcsak ennyire vicces lehetett volna a történetünk folytatása. A szenvedés egy újabb szakításba vezetett, de előtte még belehaltunk egy kanadai utazásba...

A hónap mondata, hogy: Megpróbáltalak levegőnek nézni, csak közben rájöttem, hogy nem tudok levegő nélkül élni.

Elkezdődött az igazi vívódás. Az ilyen kapcsolatoknak az a szakasza, ahol a legtöbb megszakad. Az ok pedig legtöbbször nem más, mint a türelmetlenség, a büszkeség vagy a gyávaság. A félelem a változástól. A megszokott dolgok kényelmessé tesznek minket és ebből nehéz kimozdítani egy napellenzős embert. Pedig a változás mindig valami újnak a kezdete...ráadásul ha valaki boldogtalanul él egy nő/férfi mellett, akkor mégis mi a fenét veszíthet?!?!? Ez a gondolat még úgyis felmerül néhányszor, úgyhogy nézzük mi minden történt áprilisban. 

Rögtön elsején egy ilyen sms-re ébredtem:

Megdöglöm Érted!!!! Érted???

Hát lehet nem imádni azt az embert, aki ébredés után csipás szemmel azonnal ilyet ír nekem? Szinte az egész hónap a szerelmes vallomásokról szólt. Bár minden másodpercét átéltem, most évekkel később visszaolvasva is meg tudok hatódni egy-két üzenettől.

04.15. A jegyzeteim mellett megláttam az írásod, a kattokat meg a szívecskéket és teljesen elérzékenyültem. Simogatom a papírt ahova Te írtál! Katt ;)

04.19. Belőlem is süt a Nap :) Nagyon KEEPelem a COOLt mert én annyira LOVE téged!

04.21. Tudnod kell, hogy annyira ájlávjú hogy megvadulok!!!!!!!!

Persze én sem rejtegettem az érzéseim és ahányszor csak lehetett tudtára adtam, hogy én is odavagyok érte, meg vissza...és erre ő mindig úgy kontrázott, hogy: "én meg szana és szerte is vagyok, annyira szeretlek..."

Persze voltak nehéz pillanatok is, amikor szombat vagy péntek este külön utakra indultunk...de engem ezek az esték nem viseltek meg annyira, mint őt. Ez nagyon önzőnek tűnhet, pedig ez egyszerűen csak egy menekülés volt. Nem akartam szembenézni azzal, hogy nem engem választott. Nem akartam látni a gyávaságát, hogy csak a megszokás miatt a banyával megy a jogászbuliba. Nem akartam fájdalmat érezni, ezért inkább őt idegesítettem. Szépen felöltöztem, kicsi szolíd smink - ahogy ő szereti - aztán már löktem is az mms-t valami odaszúrós dumával. Olyanokat írtam csak mellé, hogy én már elindultam bulizni, Te? ;) Vagy olyat, hogy: Csak azért küldöm ezt a képet, hogy lásd kivel nem bulizol ma... Persze szánt szándékkal csináltam ezeket...mert fájt, hogy nem velem van és ezért az volt a bosszú, hogy neki legyen rosszabb? Nekem ott voltak a barátnőim, akik kommentár nélkül asszisztáltak az sms-ezéshez és abban a pillanatban, hogy csüggedni láttak, már hozták is az italomat vagy dumálni kezdtek velem. Neki viszont csak az egész estés színészkedés maradt. Már nemcsak azt kellett eljátszania, hogy boldog családi életet él, hanem azt is, hogy jól érzi magát a felesége mellett és tök jó a banyával szórakozni....Volt egy ominózus buli, amikor tényleg nagyon szenvedett. Ők a Creol-ban voltak, én meg két utcára onnan egy másik szórakozóhelyen. Ő a wc-be járt telefonálni és irdatlan mennyiségű alkohollal próbálta túlélni az estét. Aztán hajnalban még lefekvés előtt is írt egyet, hajnali 3 óra 43 perckor:

Én már itthon. Kegyetlenül szenvedtem és szenvedek. Féltelek, aggódok, kattogok, szétesek, fáj, pusztulok!!! Minden, ami jó volt ma este az csak a telefonok és az smsek voltak. Csak ami TE voltál!!! Ez tartott életben! Hihetetlen! Alig bírom....Imádlak!!! A karma nagyon ott van... ;)

Az ilyen üzenetek után pedig vagy zokogva bújtam bele a párnámba vagy rendeltem egy gin-tonikot...

Március ismét egy újabb fordulópontja a kapcsolatunknak. A hónap nem indult túl jól. Fogta magát és a "4" gyerekét és elment Németországba síelni. Borzasztó sok melót hagyott itt nekem, sokszor nem volt elérhető sem ő, sem az üzlettársa és nekem meg haladnom kellett a munkával. Ez az utazás nem zavart nagyon, de talán azért, mert napi 16-18 órát kellett dolgoznom és nem volt időm gondolkodni. Aztán Charlie kellőképp gondoskodott arról, hogy legyen min gondolkodni. Míg én a Pecsában dolgoztam a Lola koncerten, egyszer csak megérkezett az az sms, ami tényleg egy teljesen új irányba kezdte el sodorni a kapcsolatunkat. Az sms nagyon rövid volt, de minden benne volt ahhoz, hogy teljesen felforgassa az estém, a munkám, a szívem és a lelkem. Ezt a szót azóta már számtalanszor hallottam, mégsem tudom megunni: Szeretlek!

Ma is ünnepeltünk. Az 57-ik hónapfordulót. Nem úgy, mint régen, de boldogan :) és még nincs is vége a napnak.

Reggel ébredés után első dolgunk volt "Boldog hónapfordulót" kívánni. Aztán reggelit csinált nekem a Szerelmem. Egy teljesen új fejlesztésű recept alapján, a ma reggel spontán kitalált barbecue-s bundás kenyeret :) Furán hangzott de imádták a gyerekek is és én is! Aztán belevetettük magunkat a napba. Én Tökmaggal foglalkoztam, ő pedig az ügyvédhez készített számításokat a válóperhez. Igen! A "sohavégetnemérő" válóperhez. De vidáman álltunk ehhez is, amíg a boszorkány fel nem hívta a gyerekeket. Persze nem arról kérdezte őket, hogy épp milyen könyvet olvasnak vagy milyen programot szervezzen nekik hétvégére, ha nem az érdekelte, hogy mi hova megyünk hétvégén :( Ezen persze 5 percre mindketten felidegesítettük magunkat, de 12-én ez soha nem tart tovább néhány percnél. 

A másik fontos dolog pedig az, hogy ma egy éve derült ki, hogy Tökmag úton van! Egy laza nyári fröccsözésnek indult és még javában az első pohár borunkat kortyolgattuk, amikor is kiderült terhes vagyok! Azonnal hívtam Anita barátnőmet az örömhírrel, aki pedig elmesélte, hogy Márti barátnőnk meg épp most ment be szülni :) A sok örömhírre megittam a fröccsömet, elszívtam az utolsó cigarettámat és próbáltam feldolgozni a hírt, miszerint hamarosan nemcsak mostoha-, hanem édesanya is leszek. 

Muszáj volt leírnom a mai nap fontosságát, mielőtt holnap belemerülök a nagy szakítás-hullámba és a hónapokig tartó hullámvölgynek, ami majdnem hullámsír lett... :(

Nagyon gyorsan elment. Nem is lenne olyan emlékezetes, ha nem ebben a hónapban lenne a névnapom és nem ekkor lenne a csöpögős Valentin nap :) Ezeken felül pedig még a hónapforduló megünneplését is ebben a hónapban kezdtük. Az ünneplés pedig minden alkalommal ugyanabból állt. Főztem valami finomat - Stahl Judit büszke lenne rám, annyi receptjét megcsináltam, csak hogy lenyűgözzem Charlie-t - aztán huncutkodtunk és pezsgőztunk, na meg rengeteget dumáltunk, nevettünk! Tényleg rengeteget. Órákon, éjszakákon át. Persze az éjszakázás csak pénteken volt lehetséges. Akkor általában otthon azt mondta, hogy dolgozik, így hajnalig maradt. Hétköznap azonban este 7-8-9 körül mindig lelépett. Aztán ahogy teltek a hetek mindig egyre tovább maradt.

Hanna barátnőnk szülinapja volt a hónap talán legérdekesebb napja. Elmentünk a szülinapi party-ra, de azt sem tudjuk ki volt még ott, hogy milyen volt a buli vagy hogy Hanna egyáltalán örült-e az ajándéknak. Felköszöntöttük, majd leültünk egy kanapéra és túl estünk az első "nagy" beszélgetésünkön. Kívülállóként biztos nagyon viccesen hangzik, hogy egymás karjaiban, csókolózva arról győzködtük magunkat és egymást, hogy mi nem vagyunk szerelmesek...mi egyszerűen csak nagyon jóban vagyunk és még a szex is jó együtt! Majd reggel hatkor keservesen búcsúzkodva mindketten haza indultunk, ki erre, ki arra....

Persze óriási balhét csinált a felesége, hogy hol a fenében is volt Charlie reggel fél hétig. Egyébként a fél hét a bűvös időpont, amire mindig hazament. Nem számított mennyire fáradt, de ő akarta ébreszteni a gyerekeket - az anyjuk az nem odabújva, puszilgatva ébresztette őket, hanem erélyesen rájuk szólva, Charlie pedig nagyon utálta ezt -, és az iskolába is ő akarta vinni a csipet-csapatot!

Szóval a balhénak az lett a vége, hogy messzire mentünk és mivel még úgysem vagyunk szerelmesek, inkább hagyjuk abba...na ezen a ponton mindketten nagyon erősnek mutattuk magunkat...aztán letettük a telefont. Csak bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy mire gondoljak, hogy most mi lesz. Csak szürcsölgettem a kávémat, rágyújtottam és bambán néztem ki a fejemből....majd meggyőztem magam, hogy jó döntés volt és egyébként is, ha szeretne, akkor úgysem lett volna képes szakítani...vagyis summázva: Ez a legjobb, ami történhetett. Csak előre nézünk, mert a hátrafele az nem visz sehova. Összekaptam magam, feldobtam egy laza sminket, s mielőtt elindultam a munkahelyre még mosolyogtam magamra egyet a tükörben: akkoris szép napom lesz! És hogy a gondolatnak mennyire teremtő ereje van :) Charlie már kora délután jelentkezett és azt kérte üljünk le beszélni!

Le helyett beültünk az autóba beszélni. A drámai szakításunk fél napig tartott. Hiányoztam neki és ő is hiányzott nekem. Pedig reggel hatkor váltunk szét, délelőtt 9kor szakítottunk, aztán délután 6-ra ki is békültünk. Kicsit gyerekesek voltunk, de nem gondolkodtunk. Mentünk az érzelmeink után. Charlie is mindig azt mondogatta, hogy csak sodródik és képtelen tenni ellene bármit is. Így ment ez egy hétig. Aztán egyik este váratlanul megint előállt a szakítással. Csak ültünk egymással szemben és nem szólaltunk meg. Átölelt, szorított, de nem szólalt meg. Nem kellett. Minden szavát értettem. Megértettem mit akar. Aztán megcsókolt és könnybe lábadt szemmel az ajtóban még kezembe nyomott egy Robbie Williams cd-t és azt kérte, hogy hallgassam meg  a hatodik track-et. Robbie Williams Escapology albuma volt, a hatodik dal pedig a Love somebody...

Az igazi mély csönd, csak azután jött, hogy ezt meghallgattam. Majd fogtam magam és dühömben írtam neki egy email-t:

Majd MSN-en írtam a barátnőmnek Hédinek és neki is elküldtem ezt az email-t. 

Aznap már nem írt, nem hívott, viszont reggel azonnal. 3/8-kor úton vissza az iskolából azonnal hívott. Ez a szakítás 3 napig tartott. Aztán eljött. Megint. Újra kezdődött minden. De nálam nem tartott sokáig.

Február végén egyszer csak azt éreztem, hogy baj van! Nagyon nagy baj! És ha nem változtatok most, akkor ennek nagyon csúnya sírás lesz a vége :( Esténként fájt, ha elment. Rettegtem, hogy éjszaka felébredek és már nincs mellettem. Egyik napról a másikra úgy éreztem: Szerelmes vagyok! Azonnal teljes pánikba estem! Mi lesz most velem? Úristen mibe mentem bele?! Normális vagyok egyáltalán?! Mégis mi a fenét csinálok?! Ennek a pasinak gyerekei vannak?! Soha nem fogja elhagyni a feleségét...de mi van ha mégis? Mi van ha én vagyok az, akit keres? Aki mellett végre boldog lehet.... Ááááá! Kizárt! Ezt be kell fejeznem! Gyorsan, mert csak én húzhatom a rövidebbet!!! Jól elterveztem, hogy mit mondok és ezúttal én hagytam el. Egyetlen egyszer visszakérdezett, hogy ez nekem biztosan így jó-e, aztán megsértődve elment. Ez volt a harmadik próbálkozásunk a szakítással. De még ekkor sem tudtunk felnőttként viselkedni, pláne ő. (A döntés végülis az ő kezében van...változtat-e az életén vagy leéli boldogtalanul a felesége mellett...én ez ellen nem tehettem semmit, maximum annyit, hogy vártam.)

Néhány nap múlva ismét kibékültünk és 20 centivel a föld fölött lebegtünk a boldogságban. Imádtuk egymást és elmondhatatlanul boldogok voltunk, majd bejelentette, hogy elmegy síelni Németországba...Szerintetek kivel?

Azért nekem nagyon fájt, hogy nem jött el hozzám azonnal. Oké, hogy hívott meg írt meg minden, de szerintem ha annyira hiányoztam és annyira akart volna látni, akkor az nem tart három napig :( Ráadásul akkor is rohant. Odajött a munkahelyemre, össze-vissza ölelgetett, csókolgatott, egy óriási rák hűtőmágnessel bővítette a gyűjteményemet, de az igazi ajándék ő maga volt. Széttárt karokkal vigyorogva mondta, hogy hozott nekem egy nagy Charlie-t is ajándékba :D

Részben jó volt, hogy elutazott. Ez volt az első igazi lecke a hiányról és annak kezeléséről. De ugyanennyire volt rossz is. El kezdett bennem dolgozni az az érzés, hogy engem most már zavar a felesége. Ez az érzés pedig csak erősödött, amikor Charlie el kezdett mesélni. A boszorkány ugyanis tényleg nem esett sem hanyatt, sem orra se semmilyen formában nem volt hálás a sorsnak és legfőképp a férjének, hogy ilyen helyekre eljuttatja. Az már teljesen természetes volt neki, hogy eltartja Charlie és valahogy nem értékelte ezt az utat sem kellőképp...ez pedig Charlie-nak sem esett túl jól...

(VASTAGON ZÁRÓJELBEN JEGYZEM MEG, hogy amikor Charlie-t megleptem egy prágai hétvégével, percekig nem jutott szóhoz és a mai napig emlegetjük. Illetve amikor én kaptam ajándékba szülinapomra egy teneriffe-i utat, percekig zokogtam örömömben...)

A lényeg, hogy Charlie végig úgy érezte, hogy egyedül utazott el a déli féltekére egy "kétlábon járó hátizsákkal". Azért szerintem ez szomorú...bár az is lehet, hogy Charlie már komolyabb érzelmekkel rendelkezett irányomba csak ezt nekem még nem árulta el :) de ha meg már nagyon szeretett akkor miért nem rohant hozzám?! Annyit de annyit kattogtam én ezen, csak azt nem gondoltam, hogy még rohadt sokáig fog gyötörni ez a gondolat...már csak azért is, mert innentől mondhatjuk azt, hogy a kapcsolatunk el kezdett tényleg komolyodni. Rendszeresen jött, mentem, taliztunk :) Innentől nem múlt el nap - csak hétvége - hogy ne taliztunk volna. Ha csak 10 percre is, de tuti összefutottunk valahol. A hétvégék pedig egyre keményebbé váltak. Míg az emberek nagyrésze alig várta a pénteket, addig mi egyre jobban utáltuk. Pedig azért neki könnyebb volt elviselni a szombatot és a vasárnapot, mert ott voltak mellette a gyerekek. Charlie menekülhetett a hiány okozta fájdalom elől a játékba vagy a közös gyerekprogramba. Nekem nem volt hova menekülni :( Bulizni már nem nagyon jártam nélküle. Egy felől Charlie úgy érezte, hogy ő már van abban a pozícióban, hogy nem tetszését fejezheti ki egy bulival kapcsolatban, más felől pedig én vagyok egy igazi balek, akinek elmegy a kedve a bulizástól csak azért, mert utálja a hétvégét. Na most egy ilyen hülyével sokszor a barátnők sem tudnak mit kezdeni....

Négy éve is ez volt....mi pedig nagyon emlékszünk a 2008-as EB döntőre...az a nap ugyanis mindent megváltoztatott. Aznap nyilvános lett a kapcsolatunk és a Banyának és a barátnőjének köszönhetően Guiness rekord sebességgel terjedt, hogy én mekkora prosti vagyok, Charlie pedig mekkora szemétláda... Hát így! Ez itt kérem Prostika és Szemetesládika szerelmének igaz története. Ígérem mindent elárulok a 2008-as EB döntő napjáról, de egyelőre januárnál tartunk. 

Szóval Charlie hazajött Mauritiusról és a hiány sok mindent megváltoztatott bennünk. Ő mégsem rohant hozzám a megérkezése utáni nap... :( Én pedig csak vártam és vártam...míg 3 nap múlva végre megjelent a munkahelyemen egy óriási hűtőmágnessel és még óriásibb elnézéstkérésekkel....

Összességében boldog év volt, de egyben életem legszomorúbb éve is :(  Szerintem soha annyit nem sírtunk - se én, se Charlie - mint 2008-ban.