Instant Reality

Nagyon gyorsan elment. Nem is lenne olyan emlékezetes, ha nem ebben a hónapban lenne a névnapom és nem ekkor lenne a csöpögős Valentin nap :) Ezeken felül pedig még a hónapforduló megünneplését is ebben a hónapban kezdtük. Az ünneplés pedig minden alkalommal ugyanabból állt. Főztem valami finomat - Stahl Judit büszke lenne rám, annyi receptjét megcsináltam, csak hogy lenyűgözzem Charlie-t - aztán huncutkodtunk és pezsgőztunk, na meg rengeteget dumáltunk, nevettünk! Tényleg rengeteget. Órákon, éjszakákon át. Persze az éjszakázás csak pénteken volt lehetséges. Akkor általában otthon azt mondta, hogy dolgozik, így hajnalig maradt. Hétköznap azonban este 7-8-9 körül mindig lelépett. Aztán ahogy teltek a hetek mindig egyre tovább maradt.

Hanna barátnőnk szülinapja volt a hónap talán legérdekesebb napja. Elmentünk a szülinapi party-ra, de azt sem tudjuk ki volt még ott, hogy milyen volt a buli vagy hogy Hanna egyáltalán örült-e az ajándéknak. Felköszöntöttük, majd leültünk egy kanapéra és túl estünk az első "nagy" beszélgetésünkön. Kívülállóként biztos nagyon viccesen hangzik, hogy egymás karjaiban, csókolózva arról győzködtük magunkat és egymást, hogy mi nem vagyunk szerelmesek...mi egyszerűen csak nagyon jóban vagyunk és még a szex is jó együtt! Majd reggel hatkor keservesen búcsúzkodva mindketten haza indultunk, ki erre, ki arra....

Persze óriási balhét csinált a felesége, hogy hol a fenében is volt Charlie reggel fél hétig. Egyébként a fél hét a bűvös időpont, amire mindig hazament. Nem számított mennyire fáradt, de ő akarta ébreszteni a gyerekeket - az anyjuk az nem odabújva, puszilgatva ébresztette őket, hanem erélyesen rájuk szólva, Charlie pedig nagyon utálta ezt -, és az iskolába is ő akarta vinni a csipet-csapatot!

Szóval a balhénak az lett a vége, hogy messzire mentünk és mivel még úgysem vagyunk szerelmesek, inkább hagyjuk abba...na ezen a ponton mindketten nagyon erősnek mutattuk magunkat...aztán letettük a telefont. Csak bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy mire gondoljak, hogy most mi lesz. Csak szürcsölgettem a kávémat, rágyújtottam és bambán néztem ki a fejemből....majd meggyőztem magam, hogy jó döntés volt és egyébként is, ha szeretne, akkor úgysem lett volna képes szakítani...vagyis summázva: Ez a legjobb, ami történhetett. Csak előre nézünk, mert a hátrafele az nem visz sehova. Összekaptam magam, feldobtam egy laza sminket, s mielőtt elindultam a munkahelyre még mosolyogtam magamra egyet a tükörben: akkoris szép napom lesz! És hogy a gondolatnak mennyire teremtő ereje van :) Charlie már kora délután jelentkezett és azt kérte üljünk le beszélni!

Le helyett beültünk az autóba beszélni. A drámai szakításunk fél napig tartott. Hiányoztam neki és ő is hiányzott nekem. Pedig reggel hatkor váltunk szét, délelőtt 9kor szakítottunk, aztán délután 6-ra ki is békültünk. Kicsit gyerekesek voltunk, de nem gondolkodtunk. Mentünk az érzelmeink után. Charlie is mindig azt mondogatta, hogy csak sodródik és képtelen tenni ellene bármit is. Így ment ez egy hétig. Aztán egyik este váratlanul megint előállt a szakítással. Csak ültünk egymással szemben és nem szólaltunk meg. Átölelt, szorított, de nem szólalt meg. Nem kellett. Minden szavát értettem. Megértettem mit akar. Aztán megcsókolt és könnybe lábadt szemmel az ajtóban még kezembe nyomott egy Robbie Williams cd-t és azt kérte, hogy hallgassam meg  a hatodik track-et. Robbie Williams Escapology albuma volt, a hatodik dal pedig a Love somebody...

Az igazi mély csönd, csak azután jött, hogy ezt meghallgattam. Majd fogtam magam és dühömben írtam neki egy email-t:

Majd MSN-en írtam a barátnőmnek Hédinek és neki is elküldtem ezt az email-t. 

Aznap már nem írt, nem hívott, viszont reggel azonnal. 3/8-kor úton vissza az iskolából azonnal hívott. Ez a szakítás 3 napig tartott. Aztán eljött. Megint. Újra kezdődött minden. De nálam nem tartott sokáig.

Február végén egyszer csak azt éreztem, hogy baj van! Nagyon nagy baj! És ha nem változtatok most, akkor ennek nagyon csúnya sírás lesz a vége :( Esténként fájt, ha elment. Rettegtem, hogy éjszaka felébredek és már nincs mellettem. Egyik napról a másikra úgy éreztem: Szerelmes vagyok! Azonnal teljes pánikba estem! Mi lesz most velem? Úristen mibe mentem bele?! Normális vagyok egyáltalán?! Mégis mi a fenét csinálok?! Ennek a pasinak gyerekei vannak?! Soha nem fogja elhagyni a feleségét...de mi van ha mégis? Mi van ha én vagyok az, akit keres? Aki mellett végre boldog lehet.... Ááááá! Kizárt! Ezt be kell fejeznem! Gyorsan, mert csak én húzhatom a rövidebbet!!! Jól elterveztem, hogy mit mondok és ezúttal én hagytam el. Egyetlen egyszer visszakérdezett, hogy ez nekem biztosan így jó-e, aztán megsértődve elment. Ez volt a harmadik próbálkozásunk a szakítással. De még ekkor sem tudtunk felnőttként viselkedni, pláne ő. (A döntés végülis az ő kezében van...változtat-e az életén vagy leéli boldogtalanul a felesége mellett...én ez ellen nem tehettem semmit, maximum annyit, hogy vártam.)

Néhány nap múlva ismét kibékültünk és 20 centivel a föld fölött lebegtünk a boldogságban. Imádtuk egymást és elmondhatatlanul boldogok voltunk, majd bejelentette, hogy elmegy síelni Németországba...Szerintetek kivel?