Nem szerettem volna Charlie helyében lenni abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy babánk lesz...Egyik oldalon épp azt kell a gyerekeinek megmagyarázni, hogy mi is történik épp anya és apa között, a másik oldalon pedig beért a mi szerelmünk és nyilvánvalóvá vált, hogy Ibizán már hárman nyaraltunk.
Nekem körülbelül két nap kellett mire feldolgoztam, hogy gyerekünk lesz. Aztán persze amikor már élesen tudatosult a hír, azonnal jöttek a hatalmas, pirosan villogó kérdőjelek, hogy most hogyan tovább...Munka, Charlie, válás, pénz, gyerekek...stb.
Vívódtunk. Nagyon és sokat. Boldogok voltunk a tudattól, hogy egy ilyen igazi szerelem gyerek van úton, ide hozzánk. Közben pedig féltünk az előttünk álló úttól. Tudtuk, hogy sok a kátyú és rengeteg tűéles kanyarban kell majd még egyensúlyoznunk. Ennek pedig ki tehetjük-e egyáltalán a mi kicsi Manónkat?!?! Vajon ha felelősségteljes felnőttek vagyunk, akkor megtartjuk és vigyázunk rá ebben a rendkívül stresszes időszakban vagy megkíméljük ettől és bízva lélekvándorlásban egyszer még visszatalál majd hozzánk. Még a mi közös életünk/jövőnk sem volt kristálytiszta. Azt tudtuk, hogy életünk végéig együtt akarunk maradni, de azt, hogy most ő hogyan lépjen ki ebből a házasságból a legkevesebb problémával, na azt nem tudtuk.
Túl sok időnk nem volt gondolkodni. A döntés napjára azonban kristálytisztán emlékszem. Pro és kontra hoztuk fel az érveket...vajon mi leszünk a felelősek ha a sok idegeskedéstől lesz valami baja?! Vajon én meg tudom kímélni magam? Vajon mi túléljük majd azt a fájdalmat, amit a baba elvesztése okozna?!? Nagyon sokat segítettek a barátaim. Anitával szinte két naponta beszéltem. Valahogy azon a bizonyos koncerten, ahol mindketten dolgoztunk teljesen egymásra hangolódtunk. Tökéletesen bíztam benne. Igazán az volt a legjobb, hogy mindig arról biztosított, hogy bárhogy is döntök, az idő majd bebizonyítja, hogy nekünk az úgy lesz a legjobb.
A döntéshozatal borzalmasan fájdalmas volt. Csak ültünk a nappaliban a földön és zokogtunk. Egymást ölelgettük és nyugtatgattuk, hogy ez így lesz jó. Túl fogjuk élni bármennyire fáj. Aztán a sors furcsa fintora, hogy a legnagyobb gyerekének a születésnapján, abban a kórházban, ahol Charlie született végleg elbúcsúztunk a babától :( A mai napig könnyes lesz a szemem ha eszembe jut az a nap. Charlie nem is hajlandó róla beszélni azóta. A mi "első" babánk már 4 éve az angyalok mellől figyel minket...s bár sosem fogja megérteni a döntésünket, én biztos vagyok benne, hogy nagyon szeret minket!!!
