Instant Reality

Nem véletlenül választottam címnek a Gossip Girl idézetet... A sors fintora, hogy amikor a blogom a történetünk mindent eldöntő és egyben lelkileg legkeményebb részéhez ér, akkor párhuzamosan még mindig óriási pofonokat kapunk. Talán pont ezért most nem is nagyon van lelkierőm…

Egész éjszaka csak sírtam és sírtam...képtelen voltam elhinni, hogy vége. Próbáltam újratervezni az életem, de csak közös emlékek ugrottak be: az első csók a taxiban, az első szex, azok a szavakkal le nem írható ölelések, a mosolya,  a szemei, ahogy rám néznek és ahogy…

Eddigi életem legszörnyűbb, legfájdalmasabb hónapja...Soha többet nem szeretnék annyit gyötrődni, mint abban a hónapban!!! Kicsit félek újraélni ezt a hónapot, ezért is halogattam napokig ennek a bejegyzésnek a megírását. De erős vagyok (vagy legalábbis ezzel nyugtatom…

A májusi szakításunk három napig tartott. Ismét be kellett látnunk immár hatodszorra, hogy nem megy külön. Nem tudtunk dolgozni, nem tudtunk figyelni, nem érdekelt semmi és senki...csak Ő és persze fordítva szintén. Charlie hangüzenetet küldött. Valahogy pont úgy érezhette…

Bár most úgy érzem magam, mint az a brazil szappanopera főhős, akit már 462 epizódon keresztül csak bántanak és csak várom és várom türelmesen, hogy mikor lesz már vége...de egyelőre még nem látom a fényt az alagút végén...sokszor pislákol egy aprócska fény, de aztán…

A reptértől hazáig hallgattam, hogy mennyire hiányoztam. Szinte szóhoz sem jutottam annyit beszélt Charlie és persze a meghatottság is belém fojtotta a szót. Aztán a lakásomba sem mehettem be csakúgy. Kinyitotta a zárat és utána felvezette, hogy akkor most érezzem magam újra otthon…

Nem is számítottam arra, hogy felhív! De mégis! Nagyon viccesnek indult az este, aztán a közepén sírva aggódtunk, majd a végén szerelmesen nyugovóra tértünk. Én a vancouver-i hotel szobámba, ő meg egy bokorba...:) 2008.május 7-e volt a nap, amikor teljesen egyértelművé vált,…