Instant Reality

Jó néhány nap kihagyással, de újra itt...Tökmag tényleg egy 0-24-es elfoglaltság. Amíg meg nem született sokáig azt hittem, hogy a kismamák túloznak, amikor azt mondják, hogy semmire sincs idejük. És milyen igazuk van/volt/lesz :) Ha ébren van, akkor folyamatos a tennivaló mellette és én még egy szót sem szólhatok, mert a tesók már épp elég nagyok ahhoz, hogy vigyázzanak rá 5 percig vagy játszanak vele, amíg én elkészítem a vacsorát. Ha meg alszik, akkor abban a 3 órában jöhet a takarítás, vasalás, mosás, zuhanyozás, hajmosás...esetleg egy manikür, de ez már ténylegesen luxusnak minősül egy 10 hetes Tökmag mellett. De nem panaszkodom!!! Öröm minden perc és nap vele. Tökmag a másik igaz szerelem. Még nincs három hónapos, de már most annyira pasis, hogy hihetetlen. Na meg egy igazi piperkőc, akárcsak az apja. Amint kész a fürdéssel, tiszta a ruhája, hirtelen minden gondja elszáll és olyan elégedetten tud vigyorogni, hogy az kész vicc. Egyébként az elmúlt napokban rengeteg minden történt. Tökmag megkapta a következő oltását, túl vagyunk a válóper már nem is tudom hányadik felvonásán, az első összetűzésen az apósommal és az első kiborulásomon mióta itthon vagyok. Zajlik az élet és nem is akárhogy. 

Dublin is jó eseménydúsra sikerült. A városnéző buszon egymás mellé ültünk és tudom, hogy annyira nem éreztem jól magam, hogy folyamatosan felpattantam, mintha dolgoznom kéne. Operatőr kollégámmal is felvetettem rengeteg felesleges képet, mert addig sem kellett ott ülnöm mellette és néznem őket a feleségével. Nem mintha olyan nagyon jól érezték volna magukat, mert a boszorkány az az igazi hátizsák volt. "Gyere ide! Maradj itt! Ne lógj bele a képbe!...stb. Szóval csakis azért volt ott, mert kihisztizte magának és Charlie meg nem akart konfrontálódni. Amennyire csak lehetett - sőt mondhatni túlságosan is - magára eröltette a "rendezett családi életem van" szerepét. Sokszor annyira, hogy volt olyan, amikor 1-2 percig ő maga is elhitte, hogy boldog. De a sors fintora, hogy ilyenkor a boszorkány mindig tett vagy mondott valamit, amitől Charlie azonnal a fejét fogta...Szegény mindent megpróbált hosszú éveken keresztül, hogy mindenki boldognak lássa, de végül mindig eljön az a pont, amikor már nem bírja tovább az ember...Na mindegy. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy bár fogalmam sem volt akkor hogy mi is zajlik le Charlie fejében...Az ilyenre nem lehet rákérdezni. Az tök béna. Mit kérdezzen az ember?

Sorolhatnám még azt a rengeteg dolgot, ami ilyenkor végig fut egy nő agyán - pláne, hogy Charlie nős volt (pontosabban ezen a napon amikor ezt írom, hivatalosan még mindig az) és három gyereke van - csak hogy én nem akartam olyan lenni mint egy átlagos nő. Nekem annak a nőnek kellett maradnom, akit ő megismert. Nem támadhattam le bugyuta kérdésekkel. Azzal csak azt értem volna el, hogy azonnal tovább áll, mert magyarázkodni egy férfi sem szeret. Meg egyébként is mit lehet ezekre a kérdésekre válaszolni?!?! Én nem is értem azokat a nőket, hogyan tehetik fel ezeket a kérdéseket nős pasijuknak??? Mégis milyen választ várnak? A legtöbb pasi csak a kalandot keresi és szerintem maguk a pasik esnek a legnagyobb kétségbe, amikor rájönnek, hogy bizony ez már nemcsak szex...Olyan lehet ez, mint amikor felkapcsolják a villanyt a fejükben: Úristen én csak dugni akartam egy jót vagy kettőt...most meg beleszerettem? Hogy történhetett ez? Szóval én úgy döntöttem, hogy semmiről nem kérdezem és persze a saját érzéseimről sem mondtam semmit. Csak annyit, amennyit ő is :) Azt, hogy imádjuk egymást minden nap leírtuk egymásnak sms-ben...de azt már egyikőnk sem firtatta, hogy ez mégis milyen imádat...miután hazajöttünk Dublin-ból azt gondoltam, hogy egész hétvégén csend lesz és még egy sms-t sem ír. Tévedtem. Pontosan 24 óra múlva jött az első üzenet, hogy mit csinálok és mi van velem. Szokás szerint nem tetszését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy én bulizni megyek. De hát ez van. Én persze úgy csináltam, mintha meg sem hallottam volna és ilyenkor általában azonnal elkezdtem valami másról beszélni. Ez egy amolyan nagyon hülye kényszerhelyzet. Számon nem akartam kérni, hogy "te meg a feleségeddel vagy"...(hiszen gondolnom kellett a gyerekekre) de azt sem mondhattam, hogy nem érdekel, amit gondol...hiszen mindennél jobban számított minden egyes mondata, szava és gondolata.

Az sms-ek meg csak jöttek és mentek. Hihetetlen módon sziporkáztak a csípős, vicces olykor meg igen érzelmes sms-ek. Egészen hajnalig, amíg haza nem ért Miskolcról. Ekkor már körülbelül 40 órája voltunk ébren, de eszünkbe sem jutott, hogy abbahagyjuk az üzengetést. Szabályosan függők voltunk (vagyunk)!!! És nem a telefontól, hanem egymástól. Ez pedig a mai napig nem változott :) Sokszor már kellemesen kellemetlen, hogy mondjuk a barátnőimmel ötyézek valahol és egy-másfél órá múlva egyikőnk biztos ráüzen a másikra. Ha mást nem is, csak annyit, hogy: H! KATT! Saját nyelvezetünk volt az sms-ezésben, amit szintén megtartottunk :)

Míg másoknak kedvenc közös étterme vagy szórakozóhelye van, nekünk már csak "kedvenc parkolóházunk". A szórakozóhelyet - ahol a party volt - nem csak bezárták, de le is bontották azóta. A parkolóház azonban emlékezetes pont az életünkben. Ha arra járunk szinte versengünk, hogy ki fog előbb belebökni a másik oldalába, hogy: Na mi volt itt? Emlékszel? Persze az egész szitu önmagában is felesleges hiszen mindketten pontosan tudjuk mi kezdődött ott el, csak mi néha nagyon nyálas szerelmesek tudunk lenni és bizony sok ilyen szirupos szituba belemegyünk. De nekünk ez így van rendben, mert a csöpögős élethelyzeteket senki sem látja rajtunk kívül, nekünk meg szükségünk van rá és kész. 

Na de térjünk csak vissza a parkolóba, az autóba, ahol mi már nagyon jól éreztük magunkat. S bár ő egész életében csajozott és nekem sem ez volt az első randim mégis minden olyan gyerekesen kezdődött. A zenehallgatás, a beszélgetés, az ölelés, a csók meg minden, de feledhetetlen minden egyes pillanata. Az idő szó szerint elszállt azon az estén. Nem tudom, hányszor hallgattuk meg Zagar lemezét, de azt tudom, mi tényleg nem hittük el, hogy reggel hat óra van. Borzasztóan fájt mindkettőnknek a szembesülés az idő elmúltával. Nekem 8-ra a munkahelyemen kell lennem, neki meg 8-ra iskolába kell vinnie a gyerekeit. Szóval elbúcsúztunk, de utolsó pillanatban még bedobta, hogy ma este Miskolcra megy meló miatt és menjek vele. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy megyek. 

A munka egész nap nehezen ment, de nem a kialvatlanság miatt, hanem az oda-vissza cikázó, fel-alá járkáló, szana-szét szórt gondolataimtól ment nehezen. Nem is végeztem délután 3-ra, amikoris indult Charlie Miskolcra. Szomorúan tudomásul vette, hogy nem tudok menni, úgyhogy maradt a telefon és az sms :)

A munkahelyen még bedobtam Borinak, hogy menjünk le este Miskolcra, ha másért nem, hát a születésnapomat megünnepelni, de hát igaza volt, hogy szombaton megyünk bulizni, most pénteken ezért ne autózzunk már el egy koncertre Miskolcig, amit nem is fogunk megnézni, csak dumálunk. (Nem árulhattam el Borinak, hogy Charlie és én összejöttünk, hiszen ezt még én magam sem gondoltam komolyan, ő meg pláne nem, aki csak a szexre gondolt...) Így igazi nőként munka után vásárlásba folytottam a bánatomat, hogy ma nem találkozunk és vettem két Mango felsőt. Az egyik még ma is meg van, mert sajnálom kidobni, pedig csak itthon veszem fel...A vásárlás után hazamentem és egy jó mozzarella salival és ásványvízzel vígasztaltam magam. Közben pedig msn konferenciában voltam Grétával és Borival. Na meg sms-eztem Charlie-val, aki borzasztó módon szenvedett már a fáradtságtól. A koncert szerencséjére egy sportcsarnokban volt, ahol volt egy masszázs ágy. Miután minden hivatalos papírt, gázsit, szerződést lerendezett oda feküdt le pihenni....és persze velem sms-ezni :)

A taxiban máig nem tudom, hogy hogyan történt. Egyszer csak egymásra néztünk, odahúzta a fejem, én pedig már egyáltalán nem ellenkeztem, hanem hagytam, hogy megcsókoljon.

A dátumnak óriási jelentősége van. Bizony ezen az estén egy életre megpecsételődött a sorsunk. Nem gondoltunk semmire, csak sodródtunk...és egy perce sem jutott eszünkbe, hogy életünk legnehezebb évei várnak ránk :(

Szóval vége lett a nyárnak, de szeptemberben még hátra volt az én nyaralásom. Két barátnőmmel utaztunk Gran Canaria-ra. Nem titkoltam Charlie elől, hogy bizony a túl sok munkából, most a féktelen bulizásba menekülünk. Minden este buliba mentünk, ittunk, pasiztunk és a legérdekesebb, hogy az első napon még a barátnőim is meglepődtek, hogy 30-40 percet beszélek Charlie-val. Kicsit aggódtak a telefonszámlám miatt, meg a helyzetet sem értették teljesen, de elfogadták. Olyannak szerettek amilyen vagyok. Persze azért hangosan röhögtek, amikor beközöltem, hogy késve megyek a buliba, mert elmegyek óceán csobogást rögzíteni Charlie-nak és majd utána csatlakozom...

Persze azonnal egymásra kattantunk. Körbejártuk a helyet. Köszöntem az ismerősöknek, majd leültünk egy padra: beszélgettünk és iszogattunk. Épp a pultnál álltunk és rendelni próbáltunk, amikor megcsörrent a telefonom és Gréta barátnőm üvöltve kívánt "Boldog Születésnapot!"- majd persze azonnal levágta a háttér zajból, hogy mégis csak elmentem a buliba és jó nagyot röhögött. S míg én telefonáltam megjelent a pultnál Bori is, hogy felköszöntsön, Charlie pedig fejét fogva kiabálta, hogy ő akart lenni az első. Nos, erről lecsúszott! A party közben kezdett behalni, úgyhogy mi meg el kezdtünk vakarózni, hogy most mi legyen. Hazamenni egyikőnk sem akart, meg hát mégis csak 28 lettem néhány perce és ezt meg kéne ünnepelni. Hívtunk egy taxit és elindultunk barátokhoz Dunaharasztiba.

Viszont még mielőtt bárkiben megjelenne a hatalmas pirosan villogó kérdőjel, hogy honnan is emlékezhetek mindenre ilyen pontosan, annak gyorsan elárulom, hogy az összes email-ünket és sms-ünket le- illetve elmentettem. Később ezekből a második évfordulónkra egy könyvet ajándékoztam Charlie-nak, amiben kinyomtatva benne volt az összes addigi sms üzenetünk és emailünk.

(képet muszáj volt elhomályosítani, mert különben egyértelműen kivehető mindkettőnk telefonszáma:))

A munkától a barátságon át a legintimebb szerelmes pillanatokig. Megható végigolvasni. 

Hogy őszinte legyek most is előttem van a könyv. Biztos, ami biztos ellenőrzöm a memóriámat. 

Az ominózus nyári éjszaka után hetekig nem beszéltünk a történtekről, de sokkal több érzelem volt minden beszélgetésben, levélben, üzenetben. Sokszor csak úgy simán beszúrtuk az sms végére, hogy: Imádlak! És tényleg így volt, de egyikőnk sem az elvakult szerelmi imádatra gondolt, vagy lehet, hogy egyáltalán nem gondoltunk semmire, vagy nem mertünk belegondolni...nem tudom. Mindegy. 

Bizony az egy valóban felejthetetlen este volt és az első mérföldkő a kapcsolatunkban, csak hogy ezt azon a péntek délután még egyikőnk sem sejtette. Szimplán megbeszéltük, hogy este bulizunk, csak mire eljött az este kifáradtunk... Először azt beszéltük mindketten otthon maradunk, csak mivel a gyerekei és a felesége Hatvanban voltak és ő nem akart egyedül lenni, úgy döntöttünk átjön hozzám megiszunk egy üveg bort és beszélgetünk. Ennek nagyon örültem. Nem kell mennem sehova, nem kell puccos ruhába vágnom magam és mégis tökéletesen jól fogok szórakozni. Behűtöttem egy finom Tokajit és sortban, trikóban tévéztem, amíg meg nem érkezett Charlie.

Csillogó szemmel nyitottam ajtót és imádtam, hogy a legjobb barátom ugyanolyan csillogó szemmel tud visszanézni rám. Kiültünk a teraszra, iszogattunk, nagyokat nevettünk és tényleg jobb volt az este minden bulinál. A mézédes tokajinak köszönhetően túlságosan is őszintére ittuk magunkat és mindketten mesélni kezdtünk: magunkról, a családunkról és a múltunkról. Én elmeséltem, hogy vágott taccsra anyagilag egy régi pasim és hogy mennyire béna voltam, hogy vakon mentem utána és ráadásul sorozatos rossz döntéseket hoztam mellette. Így terelődött a téma a szerelemre és Charlie is elmesélte, hogy bizony ő is volt már padlón, amikor élete szerelme elhagyta.

Sajnos kimaradt néhány hét, merthogy időközben megszületett a kisfiúnk :) Őt hívjuk Tökmagnak, mivel a terhesség alatt mi is így szólítottuk, sőt sokszor még ma is, hiszen ő a legkisebb :)

Szóval az elmúlt néhány hétben egy eddig teljesen ismeretlen ösvényen kezdtem el lavírozni, aminek minden pillanata egy csoda - még a nehézségek ellenére is - és persze nem tudok elégszer hálát adni a sorsnak, hogy ilyen Szerelmem és mostohagyerekeim vannak!!! Minden pillanatban azt lesik hogyan segíthetnek nekem! Van, hogy ketten ugranak a csöppséget ringatni, csak, hogy én végre lezuhanyozhassak :) Na, de ez a jelen, ugorjunk csak vissza 2007 nyarára. Egészen pontosan a Hegyalja Fesztiválra, ahol az alkohol bátorító hatásának köszönhetően, egy életre megpecsételődött a sorsunk!

Már előre megbeszéltük, hogy ott találkozunk. A Bloodhound Gang-gel forgattam, Bori - barátosném és kolleganőm - egyben meg valami fesztiválos témát forgatott, de arra már nem emlékszem pontosan. Charlie pedig szintén melózott, úgyhogy nem volt túl bonyolult összehangolni, hogy hogyan fussunk össze. Miután mindenki végzett a saját munkájával, a VIP részen ott maradtunk iszogatni. Nem sokkal indulás előtt derült égből villámcsapásként jött az a mondat, amin nem sokat gondolkodott Charlie...mondhatnám úgyis, hogy őszintére itta magát és kiszaladt egy gondolat a száján: 

Ahogy válaszolni nem tudtam a kérdésére, erre az sms-re sem tudtam válaszolni. Mintha ott állt volna előttem. Teljesen zavarba jöttem megint. Azt éreztem, hogy a sötétben, ott a stábautó hátsó ülésén is mindenki azt látja, ahogy vörösödik a fejem. Még Borinak sem mertem elmondani, hogy mit írt, csak annyit tudott, hogy Charlie írt üzit. Budapestig nézegettem az sms-t, mintha nem hittem volna a szememnek. Újra és újra értelmeztem az egyébként tökéletesen érthető mondatot: Alkalom szüli a tolvajt! Annyiszor elolvastam Tokaj és Budapest között az sms-t, hogy egy életre belevésődött a tudatomba. 

Persze éreztem, hogy ezzel átléptünk egy határt és tagadhatatlanul imponált az egész, de valahogy nagyon nem értettem. Most miért akarja felrúgni ezt a barátságot? Egy szex-szel csak mindent elrontanánk... Önző módon csak arra tudtam koncentrálni, hogy nekem szükségem van a barátságára, mert soha senki nem értett meg úgy, mint ő... Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ne vele beszéljem meg a problémáimat, hogy este ne neki meséljem el milyen napom volt...stb. De végül hálistennek úgy csinált ő is és én is mintha ez az este nem is történt volna meg. Egyszerűen nem beszéltünk róla másnap. Folytatódott minden, mintha mi sem történt volna. Egészen addig a forró, nyári estéig...

Tökéletes összhang, ugyanazok a gondolatok, rengeteg vidám perc és még annál is több telefonbeszélgetés...Ez jellemezné leginkább a közös munkával telt hónapokat.

Mert hogy abban az időszakban szinte ránőtt a telefon a Szerelmem hallóberendezésére...Mindegy volt, hogy épp jött vagy épp ment vagy épp ott volt velünk ő mindig telefonált. Én meg mindig kitartóan vártam rá, amíg leteszi a telefont és végig hallgatja a mondandómat. Imádtam, hogy bármit kértem megoldotta, elviselte az összes hisztimet és kora reggel vagy késő este is mindig kész volt arra, hogy a problémáimat kezelje. Persze mindenki ezt a tulajdonságát szerette a legjobban, mert ő mindig kész volt belehalni vagy belerokkanni egy feladatba. Nála nem létezett 99 százalék, csak a minimum 100 százalékosan teljesen tökéletes vagy az annál is több :)

2006 decemberétől 2007 tavaszig így ment ez mindennap. Meló, meló, meló. Reggel bementem a munkahelyemre délutánig mindent megcsináltam, majd késő estig Neki(nekik) dolgoztam. A jól működő kapcsolat és persze a barátság meghozta a gyümölcsét. Miután vége lett a közös projektnek ezzel az email váltással mondtunk köszönetet. A tárgy rovatba pedig azért került ez a szöveg, mert a rengeteg stressz miatt állandóan azzal viccelődtünk, hogy amint végeztünk, elmegyünk festeni egy rétre :D

-------- Eredeti üzenet --------

Tárgy:	RE: mielőtt elmegyünk festeni
Dátum:	Tue, 20 Mar 2007 14:40:10 +0100
Feladó:
Címzett:

Köszi:

- ezeket a sorokat - az ajándékot :)

- azt, hogy barátok lehetünk

- azt a lelkes munkát ahogy ezt az egészet csinálod

- hogy kérhettem, tőled másban is segítséget

- hogy elviselted a türelmetlen pillanataimat csók   

-----Original Message-----

From:  

Sent: Monday, March 19, 2007 10:03 AM

To: 

Subject: mielőtt elmegyünk festeni 

Röviden tőmondatokban:-) 

Köszönöm, hogy:

- mindenben segítettél

- amit kértem leszervezted

- néha vissza is hívtál

- elviselted amikor néha egy kicsit hisztis voltam.....

........és még sorolhatnám, hogy mi mindnet köszönök NEKED az  elmúlt két hónapban, de nem fogom, mert úgyis belelátsz a fejembe és pontosan tudod mit gondolok rólad!!!  Bár sok más zenekar mellett is egy ilyen menedzser dolgozna....akkor  talán a jó zenészek sem halnának éhen:-( 

Pusssssssz

Mindenki elégedett volt a munkámmal és a barátság azóta is mindenkivel megmaradt.

S bár a mindennapos közös munka megszűnt, mi továbbra is mindennap találkoztunk vagy beszéltünk telefonon vagy emaileztünk vagy ha épp semmire nem volt időnk napközben, akkor este órákig tartó msn-nel vagy skype-pal zártuk a napot. Mindent tudtunk egymásról, ráadásul kifejezetten igényeltük egymás társaságát, titkait, problémáit...stb. Persze ott voltak a barátnőim, de valahogy egyre inkább vele beszéltem meg mindent, a barátnőimnek pedig nem is meséltem arról, hogy ez a barátság egyre mélyebb és fontosabb :) Pedig már annyira sokat találkoztunk és beszéltünk, hogy mindenkinek feltűnt. Volt olyan, hogy a gyerekeivel és a feleségével együtt találkoztunk, mert már egy szimpla hétvége is hosszúnak tűnt egymás nélkül. Voltunk sétálni a Margitszigeten, McDonald's-ban és még sorolhatnám. Ráadásul a legnagyobb gyerekével nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot és már mi is meglepődtünk, amikor az akkor 9 éves kisfiú hívott engem vagy skype-on keresett és jókat csevegetünk :) Volt olyan, hogy egyszerre skype-oltam apával és fiúval, csak persze a gyereknek nem árultuk el, hogy közben apa a másik szobából szintén velem csacsog :) Így történhetett meg, hogy miközben végig asszisztáltam a 9 éves fiú első szerelmi gyötrődését egy Gabi nevű leánnyal, addig apuka és én elválaszthatatlan TÁRSAK lettünk. Igen! Csupa nagybetűvel!!! Egyikőnk sem gondolta, hogy ez már a nagybetűs szerelem...csak azt tudtuk, hogy nem múlhat el nap a másik nélkül.