Az sms-ek meg csak jöttek és mentek. Hihetetlen módon sziporkáztak a csípős, vicces olykor meg igen érzelmes sms-ek. Egészen hajnalig, amíg haza nem ért Miskolcról. Ekkor már körülbelül 40 órája voltunk ébren, de eszünkbe sem jutott, hogy abbahagyjuk az üzengetést. Szabályosan függők voltunk (vagyunk)!!! És nem a telefontól, hanem egymástól. Ez pedig a mai napig nem változott :) Sokszor már kellemesen kellemetlen, hogy mondjuk a barátnőimmel ötyézek valahol és egy-másfél órá múlva egyikőnk biztos ráüzen a másikra. Ha mást nem is, csak annyit, hogy: H! KATT! Saját nyelvezetünk volt az sms-ezésben, amit szintén megtartottunk :)
Szóval elbúcsúztunk és egész hétvégén nem történt semmi. A hétvége itt még nem is kapott kardinális szerepet, de néhány hónap múlva el kezdtem szívből gyűlölni a szombatot és a vasárnapot. Míg mások a hétvégét tervezték már hétfő délután én hallani sem akartam róla. De erről majd később...Mert hogy a következő hét a történtek tekintetében sokkal izgalmasabbnak ígérkezett, mint azt gondoltuk. Szakmai útra indultunk pénteken Dublinba, ahova a felesége is velünk jött. Na nem hármasban utaztunk, hanem kb 20-an és ez egy munka volt. Csak néhány plusz emberrel kiegészült a csapat. Sajnos az alaphangulat nem volt túl jó, mert a fiúk nagy része nem nézte jó szemmel, hogy két feleség kierőszakolta magának, hogy ők is jöjjenek, ez pedig feszültséget szült a társaságban....Hát még bennem mi minden kavargott?!?! :(
Minden este bulizni mentünk és igazából egyikőnk sem tudta, hogy hogyan viselkedjen. A pia volt az egyetlen igaz barátunk abban a pár napban. A whisky volt a válasz minden bajunkra és a kezelhetetlen szituációra. Annyiból könnyű helyzetünk volt, hogy mindenki tudta rólunk, hogy nagyon-nagyon jó barátok vagyunk és imádunk együtt dolgozni. Így nem volt feltűnő senkinek, ha átöleltük egymást vagy épp egy órán át dumáltunk kettesben. Túl sok időt nem bírtunk ki egymás nélkül, bár ez ekkor még egyáltalán nem tudatos viselkedés. Tényleg csak az érzelmek és az ösztönök hajtottak minket. A vágy egymás társaságára, illatára, érintésére. Ez volt a maximum ami abban a négy napban megtörténhetett. Persze voltak igazi gyerekes közeledések is. Ha például én iszogattam mással vagy épp fotózkodtam, valami ürüggyel mindig odajött, belépett a fotóba, odaszólt valamit vagy beszólt valamit. A derakamon lévő aprócska hájról van itt szó kérem. Amir Charlie csak ”kappan-nak” hívott és valamiért imádta csipkedni... :) Annyira nem tudtam mitévő legyek és hogyan kezeljem a helyzetet, hogy sokszor inkább a csoport másik végébe menekültem, minél messzebbre Charlie-tól meg a feleségétől, mert egyszerűen nem tudtam hogyan viselkedjek. Senkitől nem kérhettem tanácsot, én magam meg teljesen tanácstalanul csak léteztem és nyakig ültem a problémáimban. Így már talán érthető, hogy miért is vártam nagyon az esti bulikat és a "gondűző" whisky-ket. Pedig én nem is szeretem a whisky-t...tényleg!!! Nagyon nem!!! Én gin-tonik fan vagyok, de hát Írországban mégsem ihatok mást, mint Jameson-t ;)
