Nem is számítottam arra, hogy felhív! De mégis! Nagyon viccesnek indult az este, aztán a közepén sírva aggódtunk, majd a végén szerelmesen nyugovóra tértünk. Én a vancouver-i hotel szobámba, ő meg egy bokorba...:)
2008.május 7-e volt a nap, amikor teljesen egyértelművé vált, hogy elmondhatatlanul nagyon szerelmes belém. Ő nem játszani akar. Nem átverni, egyszerűen csak szeretni. Mindezt pedig vívódás nélkül. Minél egyértelműbbé vált saját maga számára (is) hogy mennyire szeret engem, annál nagyobb lelki viharok kezdődtek a lelkében. Ezerszer elmondta újra és újra, hogy az amit mi ketten nyújthatnánk a gyerekeknek az egy sokkal jobb és vidámabb élet...akkor, ott, azonban még elképzelhetetlennek tűnt, hogy megtaláljuk a megoldást. Ezerszer tette fel a kérdést, újra és újra: Merre van az út a boldogsághoz???
A legmelósabb nap volt. Reggel 8-tól folyamatosan dolgoztunk. Egy-egy rövid cigiszünetem volt, de annyira rövidek, hogy épp elolvastam az üzeneteit, válaszoltam és egy fél cigit talán elszívtam. Majd egyszer csak felhívott. Alig értettem, amit mond, majd rájöttem, hogy azért érthetetlen minden, mert hulla részeg az én Szerelmem. MEgkértem, hogy minden energiájával próbáljon artikulálni. Így sikerült a tudtomra adnia, hogy teljesen megvilágosodott és elmondhatatlanul nagyon szeret és gyötrelmesen nagyon fáj neki a hiányom. Még kapóra is jött a felesége szülinapja, mert így volt külső látszólagos indok az ivásra...csak közben a szíve szakadt meg minden pohár whiskey-vel. Nem aprózta el, egy egész üveggel megivott. Aztán a felesége lefeküdt aludni, ő pedig eljött otthonról. Kiült az utca másik oldalára és sírva, részegen újra szerelmet vallott. Na persze én sem bírtam könnyek nélkül. Pláne, amikor nem tehettem le a telefont. Szinte könyörgött, hogy legalább ettől ne fosszam meg és szinte alig akarta megérteni, hogy mennem kell dolgozni. Könnybe lábadt szemekkel, mosolyogva rohantam befejezni a munkáimat, hogy minél hamarabb visszahívhassam. Aztán ki is tört rajtam a pánik, amikor nem vette fel a telefont :( Hívtam vagy ötször egymás után, de semmi. Eldölt és elaludt a földön a bokorban. Nemsokkal később persze visszahívott és megkértem, hogy most már menjen be az utcáról, zuhanyozzon le és pihenjen. Meg is ígérte, de másnap már fogalma sem volt arról, hogy került ágyba. Mire felébredtem már sok-sok üzenet várt, köztük egy olyan, amiben pontosan kiszámolta még hány perc mire újra láthat. Egyszerűen imádtam. Mindenét. Úgy, ahogy van. Nem emlékszem mennyit költöttünk telefonszámlára abban a hónapban, de sokat. Nagyon sokat...gondolom én :) de a telefonszámla sem tudott akkora meglepetést okozni, mint Ő maga. Nagyon szeretek utazni, de a Vancouver-Budapest akkor hosszabbnak tűnt, mint egy út a Marsra. Óriási virágcsokorral várt a reptéren és csak néhány szóval sejtette, hogy a meglepetések egészen estig folytatódnak :)
